Perzsia idegenvezetõvel kiscsoportosan

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Perzsia idegenvezetõvel kiscsoportosan

  • Indította
    Témakör
  • #1296 Hozzászólás

    Xmas

    Perzsia idegenvezetõvel kiscsoportosan

    Utazási irodán keresztül akartunk Iránba menni, mert úgy ítéltük meg, hogy az ország nemigen készült fel a hátizsákos turisták fogadására. A jelentkezésünk pont arra az idõszakra esett, amikor megint fellángoltak Irán atomprogramjával kapcsolatok viták és Izrael az iráni atomlétesítmények megsemmisítésével fenyegetõzött. Ezek után nem nagyon reméltük, hogy összejön a szükséges minimális létszám az út elindításához. Nem is jött össze, de az utat 5 fõvel mégis elindította az utazási iroda egy perzsául anyanyelvi szinten beszélõ, az iráni viszonyokat tökéletesen ismerõ magyar idegenvezetõvel (nevezzük továbbiakban Jánosnak).

    1. nap. Hétfõ, április 2.: Programunkat az iráni Azerbajdzsán fõvárosában, Tabrizban kezdtük, ahová isztambuli átszállással a török légitársaság menetrendszerû (illetve azt be nem tartó) járatával érkeztünk meg a hajnali órákban, amikor még sötét volt. Szobáinkat rögtön elfoglalhattuk a négycsillagos Tabriz International Hotelben, ahová eredetileg már elõzõ este meg kellett volna érkeznünk. Itt mondom el, hogy utunk során végig négycsillagos szállodákban laktunk és a színvonal többé-kevésbe ugyanaz volt. Azaz: a fiókban cipõkanál, varrókészlet és Korán, mellette imaszõnyeg (és néha még „rózsafüzér is), a mennyezeten nyíllal megjelölve Mekka iránya. Aztán telefon, falióra, TV készülék (néhol egész modern) legalább egy angol nyelvû programmal, minibár, a fürdõszobában egy pár gumipapucs, fogkefe, fogkrém, szappan, zuhanyzósapka, samponok, fültisztító és 1-1 pár „egyszer használatos” szobai papucs (made in China). Az étteremben büfé reggeli: üdítõital, müzli, tej, tea, kávé (három az egyben csomagolásban, vagy nescafé), felvágott, sajt, tojás, lapos kenyér, friss zöldségfélék, jam, méz, vaj, amiket még egy-egy helyi étel, vagy egyéb fogások egészítettek ki. Szóval fõbb vonalakban mindenütt ugyanazt szolgálták fel, amit néhol még friss gyümölcs is kiegészített. A recepción majdnem mindenütt jól beszéltek angolul.
    A hosszú és fárasztó utazásra való tekintettel (elõzõ napon 3/4 10 órakor már a repülõtéren kellett lennünk) Jánostól kaptunk egy kis idõt a pihenésre, majd egy késõi reggeli után mikrobuszba szálltunk, ami majdnem a teljes utunk idõtartamára a második otthonunk lett a mintegy 5000 km hosszú országjárásunk során Akhbarral a volánnál. Tabriz 1363 méter magasan fekszik a tenger szintje felett egy medencében, amit kopár hegyek vesznek körül. Iránban egyébként alig lehet úgy utazni, hogy ne látnánk mindenütt magas, akár még áprilisban is hóborította hegyeket.
    Nagyjából délelõtt 10 óra volt, amikor elindultunk a bazár felé, hogy pénzt váltsunk. A levegõ tavasziasan hûvös volt, kisebb-nagyobb felhõk borították az eget. A város már ébredezett, jártak a buszok, rajtuk elõl ültek a férfiak, hátul elkülönülten a nõk. A nõknek, mint ismeretes (így kis csoportunk nõtagjainak is attól kezdve, hogy kiléptek a repülõgép ajtaján) fejkendõt kell hordaniuk, az egész testüket beborító fekete csadort inkább csak az idõsebb korosztály viselt. Az arcot is elfedõ fátyol ritkaságszámba ment. A férfiak viseletét illetõen a feltûnõ a nyakkendõ, na meg a rövid nadrág hiánya volt.
    A város nem tûnt túl rendezettnek, bár széles sugárutjai voltak, néhol fedett, mozgólépcsõs felüljárókkal és – még a téli álmukat alvó – fasorokkal. A közlekedést sávelválasztók és körforgalmak teszik biztonságosabbá. A fõutak mentén a muzulmán vallás egyik parancsolatának megfelelõen a szegényeknek alamizsnát gyûjtõ dobozok álltak. De így volt ez minden iráni városban is.
    A néhol visszaszámlálóval ellátott közlekedési lámpák mellett itt-ott nem túl elegánsan öltözött közlekedési rendõr irányította a forgalmat – nem sok eredménnyel. Még a zebrán is életveszély volt átkelni: néha úgy tûnt, mintha az autósok vadásznának a gyalogosokra. Az utcákon rengeteg az autó, vannak motorkerékpárok is, de kerékpár alig. Tabriz kétmilliós nagyváros, a kisebb városokban, falvakban természetesen más a helyzet. Az utakon még mindig a Paykan márkájú, hazai gyártású (brit koppintás talán a 70-es évekbõl) autók voltak többségben, de már van saját új márkájuk is (a Samand és a Saba), a Peugeot különbözõ típusait pedig liszencben gyártják. Mindenesetre az autóállomány se nem nagyon újnak, se nem nagyon változatosnak tûnt.
    A bazárhoz érve már a bejárat elõtt letámadtak bennünket a nepperek „change money” kiáltással. János, aki jól ismeri az iráni viszonyokat, szóba is elegyedett eggyel. Máig sem tudom, hogy miért, hiszen nem õ váltotta a pénzt, hanem rögtön a bejárat után sorakozó kis pénzváltó irodák egyike, ahová emberünk becipelt és a mûvelet után jutalékot követelt. Lényeg a lényeg; végül is nagyon jól váltottunk, hiszen az utazási iroda által jelzett hivatalos árfolyam (1 USD egyenlõ 12.400 riál, azaz IRR), helyett 1 dollárért valamivel több, mint 18 ezer riált kaptunk.
    Ha már a bazárban voltunk, meg is néztük azt annál is inkább, mivel a világörökség része. No nem a régisége okán (a XVIII. századból való), hanem a mérete és építészeti megoldása miatt, aminek a fõ jellemvonása a magas, gótikus kupolákra emlékeztetõ, nyers, vakolatlan téglából készült mennyezet volt. Nem is nagyon hatódtam meg tõle, igaz, hogy utazásaink során már számtalan bazárt láttunk. Annál érdekesebbnek tartottam a „szõnyegképeket”. Tabriz az iráni szõnyegkészítés egyik központja és itt láttam elõször olyan, festményekhez megszólalásig hasonlító, tájakat, csendéletet, személyeket, épületeket, stb.-t ábrázoló bekeretezett dombormûves szõnyegeket. Nagyon tetszettek ezek a „háromdimenziós” szõnyegek.
    Délután a Tabriztól délre fekvõ, hóval borított 3700 magas Kuh-e-Sahand kialudt vulkán felé vettük utunkat, amelynek déli oldalán a törökországi Kappapdókiára erõsen hasonlító település (Kandován) található, ahol a lakosok a cukorsüveghez hasonlító és könnyen megmunkálható vulkáni kõzetbe vájták a hegy oldalán felfelé kúszó lakásaikat, de még a juhok istállóit is. A lakásokat meg lehetett tekinteni, hiszen szinte mindegyik egy-egy bolt volt, ahol helyi kézmûipari termékeket lehetett vásárolni. A helyi lakosok másik megélhetési forrása a gyümölcstermesztés, illetve azokból aszalványok készítése. Egy kiló aszalt sárgabarack 70 ezer riálba került.) A falu jóval 2000 méter felett helyezkedik el és az odavezetõ utat néhol még méteres hófalak szegélyezték. A táj kopár volt, sehol természetes vegetáció, csak az utat és egy patakmedret szegélyezõ völgyben termesztettek gyümölcsfákat, fõleg diót.
    Tabrizba visszaérve tettünk egy sétát a város legnagyobb parkjában egy tó körül, ahol mi voltunk a legnagyobb attrakció a helyiek számára. Lerítt rólunk, hogy külföldiek vagyunk és ilyeneket nyílván keveset látnak. Furcsa érzés volt, ahogy megbámultak bennünket. Este találtunk egy Internet kávézót (50 ezer riál/óra), ahol tudtunk ugyan ímélezni, de sok információs forrás blokkolva volt. Vettünk egy angol nyelvû napilapot, a Teherán Timest is (5 ezer riál). Érdekesség, hogy a lapon három különbözõ dátum szerepelt: 1-1 a muzulmán, a perzsa és a keresztény idõszámítás szerint.

    2. nap. Kedd, április 3.: Reggel még folytatódott tabrizi programunk; a Kék Mecset és egy múzeum megtekintése volt mûsoron mielõtt tovább indultunk volna Kelet-Azerbajdzsán központjába, Ardabilba.
    Az iráni városokból ki és a bevezetõ utakon sok a bukkanó, ami nagyon lelassítja a közlekedést. 10-10 percet legalább az is elvesz a menetidõbõl, hogy minden város határában minden turistákat szállító jármûnek be kell jelentkeznie a városszéli rendõrõrsön. Ezek sokszor azáltal is felismerhetõk, hogy egy állványzaton egy-egy roncsautó próbálja figyelmeztetni az autósokat a szabálytalan vezetés következményeire. A véres iráni-iraki háború mártírjaira pedig azok a hatalmas plakátok (fényképek) emlékeztetnek, amelyek az utak szélét borítják el.
    Az Ardabilba vezetõ országút nem volt túl forgalmas. A táj kopár és dimbes-dombos volt, de voltak széles völgyek is sok-sok gabonatermõ szántófölddel, hiszen Azerbajdzsán Irán egyik fontos éléstára. Azt tudni kell, hogy a történelmi Azerbajdzsán egy kisebb része, Baku fõvárossal a cári, majd a szovjet birodalom része volt. Önálló államisága mintegy 20 évre tehetõ (a Szovjetunió felbomlása révén). Az iráni Azerbajdzsán területét és népességét illetõen jóval nagyobb északi szomszédjánál, s bár mindketten az azeri törököt beszélik (hasonló a Törökországban beszélt nyelvhez), mégis van egy-két lényeges különbség a két nép között. A meghatározó a vallás: míg a bakui azeriek szunniták, addig az iráni azeriek – hasonlóan a perzsa többséghez – síiták. Érdekes, de nem meghatározó különbség a nevekben található: az orosz, illetve a szovjet befolyás hatására – hasonlóan a többi volt szovjet közép-ázsiai köztársasághoz – a családnevek eloroszosodtak. Így például Aliból Alijev lett!
    Ardabil (1500 méter magasan a tenger szintje felett) szintén hóval borított hegyek között feküdt; fõbb látnivalója Sejh Száfi od-Din mauzóleuma, szintén a világörökség része. János utunk során nem gyõzte hangsúlyozni, hogy minden napra fog jutni egy-egy világörökség. Az egész útnak egyébként hangsúlyosan történelmi-kulturális jellege volt és az utazási iroda igyekezett a körutat is úgy összeállítani, hogy az érintse a perzsa történelem fontosabb mozzanatait, mûemlékeit. Ezek bemutatására keresve sem lehetett alkalmasabb embert találni, mint Jánost, aki fáradhatatlan volt, amikor szeretett országát, Iránt kellett velünk megismertetnie. Mégis legnagyobb alakítása egy ardabili édességbolthoz kötõdött, ahol a helyi édességet, a halvát árulták, Történt azonban, hogy a tulaj valamiért kiszaladhatott a boltból, amikor pont odaérkeztünk. Jánost ez azonban egy cseppet sem zavarta; beállt a pult mögé és mindegyikünknek szépen kimért egy-egy porció édességet. Jól számíthatott, mert a hamarosan megérkezõ tulajdonost ez egyáltalán nem zavarta; megkérdezte, hogy mennyit akarunk fizetni és még töltött is mindegyikünknek egy-egy csésze teát gratis!
    Ardabil után emelkedett az út, majd egy alagút után megváltozott az éghajlat, a tájat köd borította, zöldebb lett a fû és a fák: kezdtünk leereszkedni az Elbrusz hegység lankáin a Kaspi tenger felé. A domboldalakon tehenek legeltek, az út szélén mézárusok árulták portékáikat. Délután 5 óra felé kezdtük elérni az azeri-iráni határt a Kaspi tenger partján fekvõ Astaránál. Sokáig a senki földjét jelzõ kerítés mellett haladt az út, amelynek mindkét oldalát lombos erdõk borították. Ilyen dús zöldellõ erdõket nem is láttunk utunk további részében.
    A Kaspi tengert elérve még kb. 150 km hosszú út állt elõttünk déli irányban a tó mellett Bandar Anzalig. Felhõs, hûvös lett az idõ, de a barackfa már virágzott. Sokat elárul az itteni klímáról, hogy ezen a vidéken rizst, kiwit és narancsot is termesztenek.
    Sötét volt már, amikor megérkeztünk közvetlenül a tó partján fekvõ szállodánkba, a Sefid Kenar Grand Hotelbe.

    3. nap. Szerda, április 4.: A Kaspi tenger erõsen hullámzott, vize zavarosnak, piszkosnak tûnt. Állítólag a tónak ez a déli fele 20-30 méterrel a tenger szintje alatt fekszik.
    Az indulás reggel 8 órakor volt és a program: egy órás motorcsónak túra a közeli lagunában, ami szintén a világörökség része. Világörökség ide, világörökség oda, ez a program ki is maradhatott volna: hatan két motorcsónakkal mentünk a hideg reggelen és 1-2 madáron kívül csak vizet és nádasokat láttunk, illetve hajókat, amikor a lagunát a tengerrel összekötõ keskeny csatornán áthaladva tettünk egy kört Irán legnagyobb kaspi tengeri kikötõjében.
    Bandar Anzaliból elõször az 1050 méter magasan fekvõ hegyi faluba, Masuléba mentünk. Útközben megjavult az idõ, kellemes tavaszi meleg lett, láttunk vízzel elárasztott rizsföldeket és teaültetvényeket. Masule zsákfalu, az irániak kedvenc kirándulóhelye, egy kis nemzetiség lakja. Lapos tetejû házai szinte egymásra épülve kúsznak fel e domboldalon. Mecsetje nagyon régi és látogatható. Mindenesetre a nõk csak kölcsön csadorban. Ez azonban nem fekete volt, mint ahogy ezt késõbb is gyakran tapasztaltuk a nemzetiségek lakta kisebb településeken.
    A fõútra visszatérve elõbb megálltunk Fumenben egy kis helyi süteményre és szendvicsre. Itt történt az, hogy a süket-néma eladó mutogatással azt akarta megtudni, hogy honnan jöttünk. Kétszer is el kellett „játszania” a kérdését, mire megértettük. Nagy szám volt!
    Fumen után nagyon szép vidék következett: egy darabig az ország legnagyobb folyójának, a Sefid Rudnak a völgyében haladtunk. Átmentünk Rudbáron, ami az olajbogyó termesztés központja. A folyó túlpartján a domboldalon az iráni nemzeti lobogóban is szereplõ „Allah” felirat rajzolódott ki az eltelepített fenyõfákból. Nem véletlenül! Mellette ugyanis korábban a megbuktatott sah jelképe az oroszlán volt látható ugyanígy fenyõbõl „kirakva” addig, amíg újabb fenyõfák ültetésével el nem tüntették a régi rezsim jelképét.
    A folyóvölgyet elhagyva az út lassan emelkedni kezdett. Elõbb vulkáni tevékenységbõl eredõ különbözõ színû szabályos kis kopár dombokat csodálhattunk meg, majd még feljebb kapaszkodtunk Gilán meredek hágóin jóval 2000 méter fölé, ahol az utat kivéve már mindent hó borított. Emelkedõ után ereszkedés következett egy hatalmas völgybe, amelynek közepén terült el Soltaniyeh városka. Fõ látnivalója az 1303 és 1313 között eredetileg mauzóleumnak épült 48,5 méter magas és 25,5 méter átmérõjû téglából épült kupola, ami a világörökség része. Maga az épület alapja nyolcszögletû és belsejébõl fel lehet mászni addig a félig fedett folyosóig, ami kívül körbevezet a kupola körül szép látványt kínálva az alattunk elterülõ városkára és völgyre. Fentrõl letekintve a házak lapos teteje ezüstösen csillogott a lenyugvó Nap fényében. Gyakori megoldásként látni ugyanis szerte az országban, hogy vékony alumínium fóliát ragasztanak kátránnyal a házak tetejére, sõt az esõnek, szélnek kitett oldalaira is a jobb szigetelés véget.
    Már késõ este, ½ 11 óra volt, amikor megérkeztünk hamadani szálláshelyünkre a Persien Buali Hotelbe. Ebben a szállodában lapos képernyõjû TV készülék volt és az Euronewst is lehetett rajta fogni. A hallban ingyen volt az Internet és a különféle típusú mobilokat is fel lehetett tölteni a rendelkezésre álló adapterekkel – gratis.

    4. nap. Csütörtök, április 5.: Az éjszaka még hideg volt, a légkondival fûteni kellett. Kint azonban a fák már bontogatták leveleiket, noha a környezõ hegyek tetejét még vastagon borította a hó. Az aznapi hõmérséklet elõrejelzés min. 4, maximum 17 Celsius fok volt. A város látnivalói: az egykori Ekbatana régészeti parkja és múzeuma, a Gonbad-e Álávian, egy szeldzsuk-mongolkori mauzóleum, Avicenna síremléke, valamint az Iránban mára megmaradt 20-25 ezer zsidó fontos zarándokhelye, Eszter és Mordechai sírja zsinagógával egybekötve.
    Hamadan széles sugárútjaival, fasoraival nagyon élhetõ város benyomását keltette. Az utcák tiszták voltak, nem úgy mint a vidék. Helyenként elképesztõ volt az a szeméthalmaz (fõleg a nem bomló fólia zacskók), amit az autóból lehetett látni az egész országban. Amikor ezt szóvá tettem útitársaimnak, János rögtön az irániak védelmére kelt mondván, hogy most fejezõdtek be az iráni újévi kéthetes ünnepségei és ennek az eredményét látjuk. Ehhez annyit illik még tudni, hogy az irániak szeretnek piknikezni; parkokban, út mellett, bárhol. Így például mivel az országutak mellett a pihenõhely ritka, mint a fehér holló, egyszerûen megállnak, ahol éppen megéheznek, leterítenek egy takarót a puszta földre, lehúzzák cipõiket, elõveszik a magukkal hozott ennivalót és szépen eszegetnek. Ugyanezt csinálják a parkokban is, ahol a legtöbb helyen az is megengedett, hogy még egy önhordó sátrat is felállítsanak. Míg azonban a parkokat tisztán hagyják maguk után, addig ez nyilván nem érvényes a városokon kívülre, mert ha nem így lenne, nem lenne az egész ország egy nagy szemétbánya. Az Irán iránt végtelenül elfogult Jánost csak nagy nehezen tudtam meggyõzni arról, hogy az utak mellett látott sok szemét nem az iráni újév nemrég lezárult kéthetes ünneplésének eredménye. Az iráni mentalitás jellemzõ példájának tekintettem az Avicenna síremlékénél látott jelenetet, amikor egy kislány szüleit otthagyva kilépett az épületbõl, hogy a kibontott édesség papírját a lépcsõre szórja. Majd, mint aki jól végezte a dolgát, szépen visszament a szüleihez az épületbe!
    Az iráni városokban sok a park és ezek szépen gondozottak. Sokukban tornaeszközök vannak felállítva (felnõtt játszótér), ahol a polgárok reggel-este testgyakorlatokat végeznek. Láttam olyan parkot is, ahol egy tábla adta tudomásunkra, hogy ott van WiFi pont. A fák mindenütt nagy becsben állnak; több városban is megfigyelhettem, hogy minden egyes fa jelzéssel (bilétával) van ellátva és az úttest és a járda közt lejtéssel bíró nyílt betonozott csatorna fut, amit idõnként vízzel árasztanak el. Ezzel a módszerrel nem csak a fákat öntözik, hanem egyúttal az árokban összegyûlt szemetet is elszállítják.
    Az ebédidõ még Hamadanban ért bennünket, így ki-ki valami ehetõ után nézett a bazárban. Iránban sok szendvicsbár van, így egy gyors ebéd sehol sem okoz gondot. Van hamburger, csirke szendvics és sok egyéb helyi specialitás. Az Amerikából, Európából ismert KFC, vagy Mc Donald’s persze nem létezik (csak nem fognak beengedni az országba ilyen imperialista gyorséttermi hálózatot!), de a termékek képe (megjelenítése az üzletnek – mondjuk a homlokzatán) egy az egyben ugyanaz, mint az amerikai megfelelõjének és a minõség kiváló.
    A gyors ebéd után indultunk tovább dél-nyugati irányban Iszfahánba. Útközben kopár hegyek és völgyek váltogatták egymást. Volt, hogy igazi, fizetõs autópályán is haladhattunk, de máshol is gyors volt az elõrejutás. Az irániak ugyanis sokszor úgy korszerûsítik úthálózatukat, hogy a már meglévõ út mellé, attól akár 100-500 méter távolságra építenek egy másik kétsávos utat, amit aztán egyirányusítanak.
    Már sötét este volt, amikor megérkeztünk a tenger szintje felett 1570 méter magasan fekvõ 2 milliós Iszfahánba, amely a történelem folyamán kétszer is az ország fõvárosa volt. Csak lassan tudtunk haladni, mert akkora volt a forgalom (a városban metrót is építenek). (Érdekes, hogy ennek ellenére Iránban ritkán dudálnak az autósok.) Mindez a fényekkel és a rendezettséggel együtt világvárosi hangulatot kölcsönzött ennek a városnak, amit középen egy széles, de sekélyvizû folyó, a Zayanden Rud szel ketté és a környezõ kopár hegyek karnyújtásnyi távolságra vannak. Szállodánk a város legmagasabb épülete, az Aseman Hotel volt. Kilencedik emeleti szobánk valójában egy kétszobás apartman volt, mini bárral, az üvegasztalon 2 db tányérral, késsel és villával. Itt jegyezném meg, hogy a szállodákban mindenütt olyan kisméretû késeket is villákat használnak, amilyennel nálunk a gyerekek szoktak étkezni!
    Már este ½ 10 óra volt mikorra bejelentkeztünk szállodánkba, de szerencsénkre a 2. emeleten még nyitva volt egy gyorsétterem, ahol ettünk egy pizzát, egy csirke filé hamburgert (mindkettõ kiváló volt) és 1-1 sültburgonyát, amit aztán 1-1 Colával öblítettünk le. Mindezért fizettünk 155 ezer riált, de az adagok akkorák voltak, hogy a felét eltettük másnapra.

    5. nap. Péntek, április 6.: A reggel hûvös volt, de nappal, fõleg akkor, ha a felhõk elvonultak, a rövid ujjú ing is megtette. Ezen a napon a városban maradtunk és kisbuszunkkal reggeli után egész napos városnézésre indultunk a zöldellõ fasorokkal teletûzdelt városban. Elõször a folyó felett átívelõ csodálatos hidakat néztük meg, de a folyót mindkét oldalán kilométer hosszan kísérõ parkok legalább akkora látványosságot nyújtottak. Ezután a Nagymecset következett, majd a bazáron keresztül kiléptünk a város hatalmas és gyönyörû fõterére, a Naghsh-e-Jahanra. A 500×100 méteres teret a bazár, két mecset (az Imám Mecset, ahol a pénteki imát tartják és ezért aznap nem is látogatható, valamint a Sheik Lotfollah Mecset) és az Aliqapu palota határolja. Ezek a látnivalók állami kezelésben vannak és ezért a belépõ egységesen 5 ezer riál, míg ahol a tulajdonos magánszemély vagy egyéb privátnak minõsülõ intézmény, ott 20-30 ezer riált is elkérnek egy-egy belépõért. Az iszfahani, illetve a legtöbb iráni mecset kupoláját, belsõ és külsõ oldalfalait mozaikcsempe borítja, amelyben a kék és türkizkék árnyalat az uralkodó (kivéve a shiráziakat). A padló és az oldalfalak kb. 1 méteres magasságig alabástromból készültek. A szélsõséges kontinentális klíma miatt a mecsetek belsõ udvarán körbefutó folyosók, terek nyitottak, viszont a téli imák elvégzésére gyakran egy védett, felszín alatti helységet alakítottak ki. Nagyon tetszett egy szép park közepén található épület, a Negyvenoszlopos palota is.
    Irán nem lenne Irán, ha ez a történet nem szólna a szõnyegekrõl is. Természetesen a mi idegenvezetõnknek is megvolt a maga „embere”, Husszein, akinek a boltjába elvitte kis csoportunkat. Elõbb a szokásos teakínálás, egy kis ismertetés a szõnyegkészítés technológiájáról, a szõnyegek fajtájáról, majd jött a szõnyegek bemutatása kezdve a nagyon drágáktól az egészen kicsi imaszõnyegekig. Fizetni lehetett készpénzzel; dollárért, euróért vagy riálért; csekkel, vagy akár hitelbe. Ötünk közül ketten vettek szõnyeget, ami jó aránynak mondható, így János is jól járt, mert saját elmondása szerint idõnként az eladott szõnyegek után természetben (szõnyegben) jutalékot kap. Ezt mi eddig is tudtuk, sõt arra is mernénk fogadni, hogy az idegenvezetõk a vendéglõstõl is kapnak „jutalékot”, ha a csoportjukat mindig ugyanoda viszik. Ebbe a gyanúba Jánosunk is belekeveredett, mert mindig nagy vehemenciával proponálta, hogy menjünk vele együtt vacsorázni. Egyszer meg is tettük, de úgy túlrendelt, hogy a továbbiakban inkább lemondtunk errõl a közös élvezetrõl. Illetve egyszer még esélyt adtunk neki, amikor azt ígérte, hogy az általa kiválasztott étteremben tevehús is kapható. Hát nem volt kapható, mint ahogyan az élõ zenés étterem sem jött be neki, mert elfelejtette, hogy Fatima gyászhét volt (két hetes), amikor még az amúgy ritkán található zenés éttermek is csöndre vannak kárhoztatva.
    Ezen a napon vacsorára szendvicseket ettünk (az egész üdítõkkel együtt 114 ezer riálba került), napközben pedig 20 ezerért 1-1 frissen préselt gyümölcslevet, 5 ezerért pedig 1-1 olasz Carpiggani fagylaltot nassoltunk.
    A szállodában megint kihasználtuk az ingyenes internetezést (3 óráig ingyenes), a recepción pedig sikerült bélyeget venni (20 ezer riál/db) a képeslapokhoz.

    6. nap. Szombat, április 7.: Hûvös reggelre virradtunk; éjjel esett az esõ. Mielõtt utunkat tovább folytattuk volna Shirázba, elõbb megnéztük az örmény negyedben a Vank katedrálist és a múzeumot (belépõ 30 ezer riál/fõ).
    Shiráz Persepolis, azaz Pars tartomány székhelye Iszfahantól délre fekszik. Az út száraz, félsivatagos területen halad keresztül és a hegyek természetesen mindig látótávolságon belül maradtak. Idõnként kizöldült a táj biztos jelét adva, hogy egy városon fogunk áthaladni. Egy rövid idõre megálltunk, hogy megnézzünk egy régi, elhagyott karavánszerájt, ami mellett egy szintén elhagyott, vályogból, téglából épült városka terült el. A következõ megálló Pasargadaiban volt, ahol Kürosz perzsa király síremléke még ma is látható – természetesen kifosztva. Nagy Sándor, amikor meghódította a perzsa birodalmat, ide is elvetõdött és õ még látta a pompás síremléket a koporsóval.
    Ezen a napon is 400-500 kilométert kellett megtennünk, még ebédelni sem volt idõnk. Sajnos János nagyon rosszul gazdálkodott az idõvel, idõérzéke minimális volt. Így aztán fölösleges, illetve kevésbé érdekes dolgokkal sokszor hosszú idõt töltöttünk el. Õ fáradhatatlan volt és tõlünk hasonló lelkesedést várt el minden egyes látnivalónál akkor is, ha az csak egy „romhalmaz” volt. Lexikális tudása bámulatra méltó volt, a tipikus tanártípust testesítette meg. Fejébe is vehette, hogy ez alatt a két hét alatt megtanítja nekünk Irán és az egész ókor történetét, ha törik, ha szakad. Így aztán a hosszú autóutak alatt tömte a fejünket mindenféle történettel, ami Perzsiára vonatkozott az ókortól egészen napjainkig. Az sem zavarta, ha nem nagyon figyelt oda valaki. Mindent legalább kétszer elmondott; egyszer még az út során az autóban, aztán legalább még egyszer a helyszínen. Fényképezésre szabadidõt nem adott. Ha végre kimerült a sok és gyors beszédtõl, akkor Akhbar kedvenc török slágereit kellett hallgatnunk. Akhbar azon kívül, hogy a bukkanókat sokszor nehezen vette és ilyenkor minden röpült az autóban, igazi úriemberként viselkedett. Elegánsan öltözött, angolul is tûrhetõen beszélt és idõnként teát is csinált nekünk, amikor pihenõt tartottunk. Kíváncsi lennék, hogy mindezt János mennyi borravalóval honorálta az út végén. Félek, hogy nem sokkal, mert a jelek nem erre vallottak. Az utasok, azaz mi öten ugyanis 100-100 amerikai dollárt adtunk össze még Budapesten (illetve kellett befizetni az utazási irodának), hogy abból fizethessük az út során a hordárokat, borravalókat, belépõdíjakat és ezzel a pénzzel természetesen János gazdálkodott, de vele elszámolni nem tartozott – legalább is felénk.
    Kellemes idõben este 6 óra felé értük el a 3×3 sávos autópályán Shirázt. Mielõtt szállásunkat a Shiráz International Pars Hotelben (ahol két éjszakát töltöttünk) elfoglaltuk volna, megálltunk a Korán Kapunál, ahonnan jól be lehetett látni a völgykatlanban fekvõ várost, majd tiszteletünket tettük a perzsák egyik legnagyobb költõjének, Háfiznak a síremlékénél. Vacsorázni a szálloda éttermébe mentünk, ahol hatalmas adagokat szolgáltak fel, amelyekért összesen 386 ezer riált fizettünk. (Egy jobb étteremben, szállodában egy fõétel 100-200 ezer riálba kerül.)
    A bõséges vacsora után szinte kötelezõ volt egy kis séta a még este 10 órakor is forgalmas utcákon.

    7. nap. Vasárnap, április 8.: Az autózást ezen a napon sem úsztuk meg; reggel 8 órakor indultuk déli irányban a 90 km-re fekvõ Gúr-Firuzabad felé. A cél a várostól tíz egynéhány km-re található mûemlék, I. Ardasir király, a szaszanida dinasztia alapítójának (az utolsó perzsa dinasztia az iszlám hódítást megelõzõen) egykori palotája egy kis tó (és forrás) partján Krisztus után a 3. századból. A valamikor szebb napokat látott, vályogból és téglából épült hatalmas épületegyüttes mára már elég rossz állapotba került, a falakról a vakolat szinte teljesen eltûnt, akárcsak a legtöbb tetõ a helységek felõl. A kétszer 90 km-es utat önmagában nem is érte meg, de a táj kárpótolt érte. Shírázból a kivezetõ út választósávval ellátott 2×2 sávos autópálya volt. A választósáv tele növényekkel, fákkal, bokrokkal; volt sok pálmafa is. A széles síkságon mûvelt (öntözött) földek (kalászba szökkenõ búza, szõlõ) sorakoztak az út két oldalán. Átkeltünk néhány alacsonyabb hágón és egy alagúton. Láttunk nomád, szamarakon vándorló, a török népcsoporthoz tartozó kaskaiokat nemzeti viseletben, virágzó cserjékkel benõtt domboldalakat és egy felduzzasztott vízfolyást partján fákkal, na meg sebességet mérõ rendõröket.
    Kora délután értünk vissza Shirázba, ahol elsõ utunk egy másik nagy perzsa költõ, Szádi síremlékéhez vezetett. Ezután két egykori gazdag kereskedõ házát tekintettük meg, amelyek ma már múzeumként szolgálnak. Az egyik a Naranjestan-e-Ghavam volt (belépõ 30 ezer riál), amit a Qajar dinasztia uralkodása alatt, 1879-1886 között építettek. Úgy a síremlékhez, mint a megtekintett házakhoz gyönyörû kert tartozik csobogókkal, szökõkutakkal. Shiráz nem hiába híres kertjeirõl, parkjairól. Volt már délután három óra, mire János is megéhezett és így „engedélyt” kaptunk egy kis ebédszünetre. Hiába, a csoportos utaknál ebéd akkor van, amikor a vezetõ megéhezik. Az ebédszünet rövid volt; a 25 ezer riálért vásárolt szendvics gyorsan eltûnt a gyomrunkban. Ezután megint egy kis meglepetés következett. János ugyanis így hívta azokat a látnivalókat (ilyen pedig elég bõven akadt), amelyeket a hivatalos program nem tartalmazott. Erre a magyarázat az volt, hogy ilyen kis létszámú csoporttal ez megtehetõ, noha ennek pénzügyi vonzata is volt. Az nem volt világos nekünk, hogy akkor hogyan tellett ezekre a meglepetésekre a beszedett dollárjainkból? A meglepetés ezúttal a Pars Múzeum megtekintése volt, ami az egykori uralkodók privát alkalmakra és állami fogadásokra szolgáló kertjében, a Nazar Gardenben található.
    Shiráz több épülete is Karim Khan Zand (beceneve Vakil), a Zand dinasztia alapítójának nevét viseli, illetve a nevéhez kötõdik, így a város központjában található és vastag falakkal és négy bástyával körülvett, éjjel szépen megvilágított Citadella is, amit szintén megnéztünk. Úgyszintén a város központjában van a Vakil fürdõ és a Vakil mecset is. Ezeket sem lehet kihagyni a látnivalók közül és mi sem hagytuk ki õket. A mecset jól mutatta a shirázi stílus különbözõségét az eddig látottaktól; míg az eddig látott mecseteket borító kerámiák színeiben a kék és a türkizkék dominált, addig Shirázban a sárga és a rózsaszín. Míg a csoport többi tagja idegenvezetõnkkel az élen folytatta a „Vakil” túrát a szintén az egykori uralkodó nevét viselõ bazárban, mi függetlenítettük magunkat tõlük, hogy végre egy kis, Jánostól mentes „szabad” levegõt szívhassunk. Egy kis séta és szállodai felfrissülés után visszatértünk a Vakil fürdõ közelében lévõ Sharze étterembe vacsorázni, ami János szerint 100 méterre kellett volna lennie a szállodánktól, de mi legalább 10 percig gyalogoltunk oda. Hát ennyit János idõ- és távolság érzékelési képességérõl. A Sharzeban lett volna a beígért élõ zene, ha nem tartott volna még a kéthetes gyász Fatima emlékére. Az étteremben ½ 8 óra tájban mi voltunk az elsõ vendégek és nem is siettek kiszolgálni bennünket. Aztán beindult a gépezet; felvették a rendelést: elõétel leves és saláta a büfé asztalról, majd egy fõétel (German steak), mert itt az adagok oly nagyok, hogy a pincér lebeszélt egy második adag rendelésérõl!? És igaza is volt. A kiadós és ízletes vacsoráért 246 ezer riált fizettünk, amiben 1-1 Cola és 12% felszolgálási díj is benne foglaltatott.

    8. nap. Hétfõ, április 9.: Az indulás reggel 8 órakor volt, mert hosszú út állt elõttünk és sok volt útközben a látnivaló is. Az elsõ megálló Persepolisban volt Shiráztól észak-keletre mintegy 53 km távolságra. Darius király palotája, Irán leghíresebb ókori mûemléke egy hegy lábánál egy platón épült Krisztus elõtt 518-ban és Nagy Sándor volt az, aki 330-ban felégette. A rombolás szerencsére nem volt teljes, nagyon sok minden megmaradt, amibõl a történészek elég pontos következtetéseket tudnak levonni arról, hogy hogyan éltek a perzsák abban az idõben. A romos palotáktól nem messze, magasan a hegyoldalba vágott sziklasírokat is megnéztünk, ahová uralkodókat temettek. Szerencsénkre János most adott egy kis szabadidõt, így beültünk egy kerthelységbe egy teára (5 ezer riál).
    Rövid autóút után Náqs-e Rosztámnál megint megálltunk, ahol sziklába vájt dombormûvek meséltek az ókori perzsa uralkodókról.
    Utunk aznapi végcélja a sivatagban fekvõ Yazd városa volt. Ahogy haladtunk keleti irányban, egyre melegebb lett, a levegõ pedig szárazabb. A hegyek itt sem tûntek el, csak egy kicsit a háttérbe húzódtak. Nemsokára Abarkuhban újabb megálló következett: egy régi mecset és egy 5 ezer éves ciprus. Itt már egy igazi sivatagban voltunk, ami alatt persze nem egy szaharai homoksivatagot kell érteni, hanem egy lapos, száraz síkságot, ahol nem volt természetes növénytakaró. Voltak viszont fiatal ültetett cserjék sokszor kilométer hosszan az út mellett.
    A hosszú út miatt persze ”technikai” (gyengébbek kedvéért pisi) szüneteket is be kellett iktatni. Egy ilyen alkalommal az út széli árokban egereket láttam szaladgálni, akik hol elõjöttek, hol meg eltûntek a számtalan lyukak egyikében. Egerek – szóltam oda utastársaimnak, amit persze János is meghallott és mindjárt elhangzott megfellebbezhetetlen ítélete: ugróegerek! Az abszolút nem zavarta, hogy a szerencsétlen kis állatok egyetlen ugrást sem tettek. Hiába mondtam neki, hogyha azok volnának, akkor bizonyára bemutatnának egy-két 10 pontos ugrást is, de õ csak makacsul hajtogatta: ugróegerek, ugróegerek… János késõbb is bebizonyította, hogy értékítéletei megfellebbezhetetlenek.
    Ha már szó esett „technikai” szünetrõl, megemlíthetem, hogy nyilvános WC-ket szinte mindenütt lehetett találni, használatukért nem kell fizetni. Kis problémát okozhat viszont, hogy többnyire csak arab betûkkel jelzik, hogy melyik a férfi és melyik a nõi. Ugyanakkor a kettõ között semmi különbség nincs, mivel Iránban a piszoár elég ismeretlen dolog. Általános viszont a fejlõdõ országokból ismert, úgynevezett guggolós WC kis zuhanyozófejben végzõdõ vízcsõvel ellátva. A vízöblítéses angol WC a nyilvános helyeken ritka, mint a fehér holló.
    Yazdhoz közeledve az úttól távolabb vakondtúrásszerû földhányásokat figyelhettünk meg, amelyre magyarázatot csak másnap kaptunk, amikor elmentünk a Vízgazdálkodási Múzeumba. Yazdi szállásunk, a Moshir-al-Mamelek, ahová még sötétedés elõtt, kb ½ 8 óra tájban sikerült megérkezni, egy fallal körülvett régi karavánszerájból átalakított modern négy csillagos szálloda kerttel, csobogókkal és egy kakadu házaspárral. Szobánkban a TV készüléken foghattuk a BBC adását és az égõk a takarékos fajtából valók voltak bizonyítandó, hogy Yazd nem a világ vége.
    A hotel a város szélén volt, de szerencsénkre egy jó kis büfévacsora várt bennünket az étteremben, ahol a többi vendég (szinte kivétel nélkül külföldiek) már javában falatozott. A bõséges vacsora (ketten fizettünk érte 320 ezer riált és ebben az ital is benne volt) után még sétáltunk egyet a környéken, ahol egyszerûen megállított bennünket egy háromtagú család: mama, tinédzser lánya, Haniya és kis fiútestvére, Ahmed. Fényképészkedni akartak velünk, elsõsorban a feleségemmel. Haniya tudta is kezelni gépet, de amikor édesanyját kérte meg, hogy fotózzon le minket, az képtelen volt erre. Ha nem megy, hát nem megy, így néhány barátságos szóváltás után folytattuk utunkat, de õk is jöttek mögöttünk. Úgy látszik idõközben Haniyának sikerült kioktatni édesanyját a készülék kezelésére és ismét megállítottak bennünket egy foto erejéig, ami sikerült is. Haniya olyan boldog volt ettõl, hogy a feleségem nyakába ugrott. Utunk során késõbb is tapasztaltuk, hogy az iráni emberek „szomjaznak” a külvilág után, nyílván nagyon ritkán találkoznak idegenekkel.

    9. nap. Kedd, április 10.: Yazd (magyar testvérvárosa Jászberény) lakóinak száma közel fél millió, a tenger szintje felett 1200 méter magasan fekszik és a zoroasztriános (az õsi perzsa vallás) központja. Az ország egyik legmelegebb táján fekszik; nyáron a hõmérséklet gyakran kúszik 40 Celsius fok fölé és az évi csapadék átlagos mennyisége 60 milliméter. Az itt élõ emberek azonban megtanultak élni ezekkel az extrém viszonyokkal; õk voltak az elsõk a világon, akik kitalálták a széltornyokat és a qanatokat (földalatti vízellátó rendszert). Itt Yazdban mindkettõt tanulmányozni lehetett és nem csak a fizikai létük, hanem a mûködési technikájuk megismerése is hallatlanul érdekes volt.
    A napot a Hallgatás tornyainak megtekintésével kezdtük. Ez egy zoroasztriánus temetkezési hely, két domb, amelynek tetején egy-egy köralaki bástya van, ami arra szolgált, hogy a zoroasztriánus szokásoknak megfelelõen ott helyezzék el a halottakat, akiket aztán a madarak lassacskán felfaltak. Múlt idõben mondom, mert ezt a szokást az elûzött sah apja még az 1920-as években betiltotta. Sok furcsaság van a zoroasztriánus vallásban, amelyek közül van még egy, ami szintén érdekes: a „tûzimádás”. El is mentünk a városban lévõ, nem túl régi templomukba, ahol állítólag Krisztus után 470 óta egyfolytában ég a láng! A vallásnak ma már Iránban csak mintegy 22-40 ezer követõje van, de sokan vannak közülük az indiai Mumbaiban is.
    A Hallgatás tornyából jó kilátás nyílt a városra, amit szintén hegyek vesznek körül. Az épületek többsége sárga színû téglából épült és a város szélén szép és modern lakóparkok találhatók. Itt említeném meg azt a gyakorta látott építkezési módot, amikor is elõször acélgerendákból elõre elkészítik a többemeletes lakóház vázát és aztán azt kitöltik téglával. Egy biztos: az így emelt épületek biztosan ellenállnak az Iránban gyakori földrengéseknek.
    A városnézés során persze a nagymecset megtekintése sem maradhatott ki, valamint a város fõtere, az Amir Chaghmagh Takyeh tér sem.
    Yazdnak elég nagy és viszonylag jó állapotban lévõ óvárosa van, ott is tettünk egy sétát, de elõbb megnéztük a Vízgazdálkodási Múzeumot, ahol végre megértettük, hogy mi is az a qanat és hogyan mûködik. Csak röviden: ezek keskeny, béleletlen, földalatti (helyenként akár 200 méter mélyen a felszín alatt húzódó) csatornák, melyek akár több 10 kilométer hosszan szállítják a vizet a hegyek lábától a városokba. Úgy készítik, hogy a közeli hegy lábánál a vízzáró rétegig lefúrva (inkább kiásva) vízforrást keresnek és onnan kiindulva egy nagyon keskeny csatornát vájnak, ami elvezet a városban lévõ lakóházakhoz és azután a felszínre bukkanva öntözi a kerteket. A csatorna úgy készül, hogy 20-50 méterenként függõleges aknákat készítenek (az ezeket jelzõ földhányásokat láttuk a városhoz közeledve az autónkból) és onnan haladnak a föld alatt aknától aknáig kis lejtést adva a vízfolyásnak. A földalatti csatornák rendszeres karbantartást igényelnek (hogy a víz folyása akadálymentesen történjen), ami azt jelenti, hogy az erre kiképzett emberek idõnként leereszkednek az aknákon keresztül a csatornába, ami olyan keskeny, hogy egy ember görnyedve éppen elfér benne és a beomlott köveket eltávolítják a víz útjából. A házakba többnyire pincemélységben érkezõ folyóvíz hideg és tiszta, de akinek a háza a csatorna végén van, az már ezt kevésbé mondhatja el. Van olyan ház is, ahová a víz olyan mélyen érkezik, hogy belõle a vizet úgy kell kimerni, mintha az egy kút volna. Ma már csak kevés mûködõ qanat van Iránban; helyettük a vizet mélyfúrású artézi kutakból nyerik.
    Az óvárosi séta során – ez már kora délután volt – bementünk egy éppen felújítás alatt álló régi kereskedõházba, amelynek udvarán egy ló legelt. Egyik túlságosan érdeklõdõ útitársunk megkérdezte, hogy hogyan került ide az állat, hiszen a keskeny kapun nem jöhetett be. Erre János, aki túlságosan is buzgón teljesítette az utasok ilyen és ehhez hasonló igényeit, mindjárt elcipelt minket ahhoz a 200 méter távolságra fekvõ másik bejárathoz, ahol a szegény pára bejuthatott a házba. Na, ez volt az a pillanat, amikor azt mondtuk a feleségemmel, hogy ebbõl elég! A délutáni viszontlátásig elbúcsúztunk a többiektõl és taxival 25 ezer riálért visszamentünk a szállodánkba egy kis pihenésre. Mielõtt azonban erre sor került volna, az óvárosból kifelé jövet meglátott bennünket egy motorkerékpáron utazó család: apa, anya és kislányuk. Gyorsan megálltak és félreérthetetlenül tudomásunkra adták (angolul természetesen nem tudtak), hogy le akarják magukat fényképezni velünk, amit meg is tettek és aztán szépen elbúcsúztunk egymástól. Hiába, kelendõ a magyar még Yazdban is!
    Szállodánkban eper milk shaket és csoki tortát ettünk (93 ezer riálért kettõnknek) cipõinket lehúzva és elterülve az Iránban (és általában a Közel-Keleten) gyakorta található, szõnyeggel és párnákkal borított alacsony emelvényen, kevereten. Véleményünk szerint ez is hozzátartozik egy országjáráshoz, nemcsak az állandó koslatás a mûemlékek és egyéb épületek után.
    A kis pihenõ után visszatértünk a csoporthoz az Amir Chaghmagh Takyeh térre, mert jó program ígérkezett: a „kötelezõ” látnivalókon (így hívta János mindazt, ami a megadott úti programban szerepelt) kívül meglátogattunk egy zurkhaneht, ami magyarul annyit jelent, hogy „az erõ háza”. Itt ûzik az irániak a Pahlevan (Varzesh-e Pahlevan) nevû népi sportot, aminek eredete az iszlám hódítás elõtti idõkre esik. Az arabok egy idõre be is tiltották, így sokáig a nacionalizmus egyik megnyilvánulását jelentette.
    Az általunk meglátogatott zurkhane egy ciszterna (víztározó) felett helyezkedett el, egy nagy kör alakú terem volt, amelynek közepén kb. 1 méterre lesüllyesztve a 8-10 méter átmérõjû szintén kör alakú gyakorlótér volt látható. A teremben, körben a falak mentén a nézõknek, látogatóknak székek voltak kihelyezve. A sportolók; fiatalok, öregek, kövérek és soványak (de mind férfiak) lassan gyülekeztek, majd átöltöztek, felvették a zurkhane egyenruháját, egy térdnadrágot. Pontosan ½ 7 órakor a gyakorlótér fölé magasodó fülkében megszólalt a morshed (a vezetõ) dobja és megkezdõdött a kb. 45 perces gyakorlás. A morshed nem csak dobolt, hanem énekelt is és idõnként megkongatta a fejmagasságban elhelyezett kis harangot. Az egész jelenetnek volt egy kissé vallásos jellege, a résztvevõk láthatóan nagy áhítattal hallgatták a vezetõt, majd egyenként lemásztak a gyakorlótérbe, ahol elkezdõdött a bemelegítés a zenére, ami végig kísérte a 45 percet. A bemelegítés után gyakorlatokat végeztek egy-egy kis korláton (fekvõtámaszt és ahhoz hasonlókat), majd buzogányokkal, amelyek között olyan nehezek is voltak, amelyeket két kézzel is csak nagy nehezen tudtam felemelni. Közben egyenként a középre perdültek és forogtak, mint a dervisek. Az utolsó gyakorlat, amit már csak kevesen végeztek el, egy nehéz, fémbõl készült íjhoz hasonló és kis csengõkkel ellátott sportszerrel történt. Aztán felhagyott a dob és az ének és véget ért az „iráni fitnesz” tréning, ami számomra az egyik legnagyobb iráni élményt jelentette.
    Vacsoraidõ lévén, kis csoportunk elindult abba az étterembe, ahol János szerint tevehúst is felszolgálnak. Hát ez megint nem jött be, de azért ottmaradtunk mi is ebben a tradicionális étteremben. Ezeket az éttermeket gazdag kereskedõk házaiból, egykori karavánszerájokból, sõt fürdõkbõl alakították ki és keleti pompával rendezték be. A vendégek egy kereveten foglalnak helyet, miután lehúzva cipõjüket felmásznak a szõnyeggel borított kis emelvényre és a párnáknak nekidõlve fogyasztják el vacsorájukat, amit egyszerûen a padlóra tesznek eléjük. Éttermünk a kerevetek mellett csak egy asztallal rendelkezett és mivel az asztal csak 4 személyes volt (és mi hatan voltunk), János elkezdett balhézni, hogy micsoda egy hely ez, ahol nem lehet európai módra leülni. Hogy mentsük a helyzetet (és ezt valójában örömmel tettük) feleségemmel rögtön felajánlottuk, hogy õk négyen üljenek csak le az asztalhoz, nekünk jó lesz a kerevet is. A vacsoránk 270 ezer riálba került, ebben benne volt a service charge (felszolgálási díj) is. Borravalót egyszerûen nem fogadtak el!
    A számla rendezésénél János megint bekavart; a mi fogyasztásunkat is felvetette a közös számlára, ami már csak azért sem stimmelt, mert mi tovább maradtunk, mint a többiek. Egyébként is irtózom az ilyen közös számláktól.
    Hazafelé persze megint taxival mentünk, ez alkalommal, egy igazival. Idefelé ugyanis integetésünkre egy személyautó állt meg nekünk, amelynek anyós ülésén a sofõrhöz hasonló korú idõs ember volt, akik végigbeszélgették az utat. Hamar rájöttünk, hogy itt egy maszek taxiról van szó és az öregúr a fedõszemély egy esetleges ellenõrzés esetére. Így aztán a célunkhoz érve nem is kérdeztük, hogy mennyi lesz a viteldíj, hanem – nagyjából ismerve már a helyi tarifákat – átadtunk sofõrünknek 20 ezer riált, amit õ szépen megköszönt.

    10. nap. Szerda, április 11.: Ahogy egyre melegebb lett az idõ (Yazdban már virágzott az akác), a csoport hölgy tagjai egyre kevésbé bírták elviselni a nõk számára kötelezõ viseletet, a fejkendõt. Így aztán Eszter. egyik reggel baseball sapkában jelent meg, de Ibolya is addig variálta a fejkendõjét, amíg sikerült neki minél többet megmutatnia helyenként lilára festett platinaszõke hajából. Ibolya úgy látszik, hogy amúgy is feltette magában, hogy meghódítja az iráni férfiakat; egyik reggel olyan tüllruhában (ingben) jelent meg, amin keresztül a keblét ugyan nem, de a kebeltartóját jól lehetett látni. Mindez persze éles ellentétben áll az országban uralkodó öltözködési szokásokkal és csak azon csodálkoztam, hogy János ezt nem tette szóvá. Ibolya volt egyébként az, aki képes volt az egész csoportot feltartani, mert éppen valamit vásárolni akart és ehhez persze tolmácsra, azaz Jánosra is szüksége volt. Egy eset kivételével János ezt boldogan teljesítette is, de amikor Ibolyka az egyik boltban hosszú alkudozásba kezdett (mialatt mi kint türelmesen vártunk), nála is elszakadt a cérna és azt mondta neki, hogy „na, ebbõl már elég”. Késõbb azonban õ kért bocsánatot Ibolyától a szigorú hangnemért!
    Ezen a napon 320 km megtétele várt reánk; Yazdból észak-nyugat felé haladva Iszfahán volt a végcélunk. Mielõtt azonban a várost elhagytuk volna, elõbb megnéztük a zoroasztriánusok templomát. A következõ megállónk az egykori selyemút mentén fekvõ Meibodban volt, ahol a város õsi erõdjét (Narin Qal’e) és egy 17. századi galambtornyot (óriási, vályogból épült galambdúc a madarak ürülékének összegyûjtésére trágyanyerés céljából (ma már nem mûködik). Meibod után Nain következett Irán második legrégibb mecsetjével és néprajzi múzeumával. Iszfahánba délután 5 óra tájban érkeztünk meg és ugyanabban a hotelban (Aseman) szálltunk meg, ahol már korábban is laktunk. Nagy örömünkre a hivatalos program szerint (a nap hátralévõ részében és a következõ nap) szabad program következett. Jánost ez persze nem nagyon zavarta; szervezte tovább a csoport programját és nem akarta tudomásul venni, hogy mi élni akarunk a szabadidõ lehetõségével. Így történhetett meg, hogy noha jeleztük neki, hogy mi nem tartunk a csoporttal, mégis ébresztett bennünket másnap reggel!
    A szállodában a recepciónál elõbb kérés nélkül visszakaptam a négy nappal ezelõtt ottfelejtett tollamat (ezt nevezem), majd elfoglaltuk egy apartmanhoz hasonlítható szobánkat és rögtön nyakunkba vettük a várost – gyalog. Legfontosabb feladatunk 5 millió riál elköltése volt, ennyi volt az az összeg, amire már nem lesz szükségünk az út további részében. Ekkorra már világossá vált, hogy kicsit „túlváltottunk” és úgy gondoltuk, hogy ezt a pénzt legjobb szõnyegre költeni. Így aztán visszamentünk ahhoz a szõnyegkereskedõhöz, Husszeinhez, akinél már korábban is voltunk a Nagsh-e-Jahan tér közelében. Elég hamar meg is alkudtunk, a szõnyeget szépen becsomagolták és kaptunk hozzá egy díszes tanúsítványt is. Miután ezt az „életbevágó” feladatot elintéztük, kiültünk a térre, hogy bepillantsunk az emberek mindennapi életébe. Egy németszakos egyetemi hallgató ki is használta az alkalmat és miután a sprechen Sie deutsch-ra Ja-val válaszoltam, érdekes beszélgetésbe elegyedtünk, ami arról is szólt, hogy hiszünk-e Istenben. Frissen sült barátunk, aki láthatólag nem volt kormánypárti, bevallotta, hogy õ bizony nem hisz Istenben, beigazolván ezzel azt a véleményt, hogy az irániak minden látszat ellenére nem nagyon vallásosak, hiába van Iránban papi diktatúra.
    Még megvártuk a naplementét, aztán taxi után néztünk, ami nem is olyan könnyû dolog Iszfahánban. Elõször azért, mert nem mindegyik taxi tetején van jelzés, másodsorban, ha van is, abból nem derül ki, hogy a kocsi vajon foglalt-e, vagy sem. Kiálltunk az út szélére és vártuk a jószerencsét, ami meg is érkezett egy taxi jelzést nem viselõ kocsi személyében, amit egy fiatalember vezetett és mellette a barátnõje ült. Hamarosan világossá vált, hogy maszek taxiról (fekete fuvarról) van szó, amit sok iráni ûz kereset kiegészítés céljából. Mivel az iszfaháni taxiárakról ellentmondó információink voltak, csak megkérdeztem, hogy mennyi lesz a fuvardíj. A válasz: 50 ezer riál. Mondtam, hogy ennyit nem adok, mert õk nem is igazi taxi. Lényeg a lényeg, a végén magunkba szálltunk és a kialkudott 20 ezer riált megtoldottuk még 10 ezerrel. Ebben az is szerepet játszott, hogy az angolul ugyan nem beszélõ fiatal pár nagyon barátságos volt és útközben hideg vízzel is megkínáltak bennünket.

    11. nap. Csütörtök, április 12. A már nagyon várt szabad nap végre elérkezett. Már korábban elhatároztuk, hogy ezen a napon kerékpározni fogunk. Az elsõ iszfaháni tartózkodásunk során ugyanis felfedeztünk egy kerékpárkölcsönzõt, ahol igazolvány letétbe helyezése ellenében két órára kerékpárt lehetett bérelni ingyen! Reggeli után el is indultunk gyalog a kölcsönzõ felé, de útközben csatlakozott hozzánk két helybéli fiatalember, akik közül az egyik, Masoud elég jól beszélt angolul. A rövid úton sok mindenrõl szó esett és ennek során kiderült, hogy fiatal barátunk nem hisz az Istenben és nem szereti a papokat. Ilyen komoly dolgokról beszélgetve értünk a kerékpár kölcsönzõhöz, ahol kiderült, hogy én kaphatok bicajt, de a feleségem nem, mivel õ nõ!? Masoud azt mondta, hogy nõk kerékpározhatnak ugyan Iránban, de ez állami kölcsönzõ és ezért itt a nõk nem kaphatnak kerékpárt. Sebaj – mondta, menjünk el vele az iskolájába, õ ott tud a barátaitól kerékpárt szerezni. Így is lett. Nemsokára visszatért két kerékpárral és néhány barátjával, mi meg elindultunk a folyó menti parkokban egy kétórás városnézésre. A hidakkal, a parkok szépségével nehezen tudtunk betelni, de letelt a két óra és a megbeszélt találkozóhelyen már várt ránk Masoud és néhány barátja. Hálánk jelül meghívtuk õt egy kávéra a négycsillagos szállodánkba, amit láthatólag nagy megtiszteltetésnek vett ez a szimpatikus iráni fiatalember.
    Az ebédet (szendvics és üdítõ összesen 64 ezerért) gyorsan letudtuk és elgyalogoltunk Iszfahán fõterére (45 perc), a Naghsh-e-Jahanra. Elõbb megnéztük az Abbasi Jame, vagy Imám mecsetet (belépõ 5 ezer riál), de sietnünk kellett, mert már terítették le a hatalmas szõnyegeket a másnapi, pénteki imához. Egy póló (magyarul T-shirt) árustól megtudtuk hogy ezen a napon csak 8-10 csoport látogatott a mecsetbe, ami nagyon kevés – mondta. Ezután csak leültünk és élveztük a körülöttünk folyó nyüzsgést, a téren körbefutó konflisokat és „nyilatkoztunk” két turista rendõrnek, akik a benyomásainkról kérdeztek és egy kérdõívet is kitöltettek velünk. Ebben csak arról panaszkodtunk, hogy a jármûvezetõk nincsenek tekintettel a gyalogosokra. Ezzel õk is egyetértettek.
    Vacsora elõtt még sétáltunk egyet a teret körülvevõ bazárban és megcsodáltuk az iráni kézmûipar remekeit. Ezek tényleg gyönyörûek. Ennek ellenére már nem vettünk semmit, csak egy CD-t hangszeres iráni zenével. 8 óra tájban aztán bementünk a már korábban kiszemelt tradicionális étterembe, ahol egy nagyon attraktív hölgy fogadott bennünket és megkérdezte, hogy beszélünk-e oroszul. Miután azt mondtam neki, hogy „nyemnózska”, mindenáron oroszul akart beszélgetni velünk, mert mint kiderült, több évig élt Ukrajnában, foglalkozása fogorvos és most csak kisegít apja vendéglõjében. Helyet foglaltunk (elterpeszkedtünk) a kereveten és stílusosan tradicionális, iráni ételeket rendeltünk, ami sajnos egyikünknek sem ízlett. Alig fogtunk hozzá az evéshez, hát beállított János is a nõi kíséretével (a három nõ útitársunkkal), de õk persze asztalnál foglaltak helyet. A konfliktus ez alkalommal sem maradt el; Jánosnak ezúttal az adagokkal volt problémája.

    12. nap. Péntek, április 13. Éjjel esett az esõ. Reggel 8 órakor indultunk északi irányban Kashan felé. Nemsokára megint eleredt az esõ, ami végigkísért bennünket egészen Teheránig.
    A hegyek most sem maradtak el mellõlünk, egy némelyik csúcsát még mindig hó borította. Natanzban megálltunk és megnéztünk egy bujida-mongol kori mecsetet. Ekkor már magunkra vettük meleg ruhadarabjainkat, mert annyira lehûlt az idõ. Egy síkságon folytattuk tovább utunkat, ahol a hadsereg néhány légvédelmi ütege voltak látható annak jeleként, hogy itt Natanz környékén van az irániak egyik fontos atomlétesítménye (urándúsító).
    Letérve a fõútról, egy mûemlékfalu, Abjané felé vettük az irányt. A helység sokáig meglehetõsen el volt zárva a külvilágtól, aminek egyik jele, hogy néhány asszonyon még lehetett látni helyi viseletet. A környéken szõlõt termesztenek és a hegyek oldalába boros pincéket vájtak. A zuhogó esõ ellenére a néhány utcából álló, vörösre vakolt házak között sok belföldi turista kóválygott. Kár, hogy a rossz idõ nem tette igazán élvezetessé a népi építészet eme remekének megtekintését.
    Kora délután érkeztünk meg a sivatagi városba, Kashanba, ahol mindjárt megálltunk Tepe Szialknál, a leghíresebb prehisztórikus neolitikumi iráni ún. tell település maradványainál, ami számomra csak annyiban volt érdekes, hogy onnan jól be lehetett látni a város régi negyedét. Kashan forró és száraz, az emberek házaikat nyáron coolerekkel (nedvesített szalmabetéten keresztül levegõt szívnak, illetve fújnak a hûtendõ helységbe) és a már Yazdból ismert széltornyokkal hûtik. Ezek többnyire szögletes, csak a négy oldalukon nyitott, illetve a szél járásától függõen nyitható, két emeltnyi magas tornyok, amelyek valósággal kiszippantják a házból a forró levegõt. Ha ehhez hozzávesszük még a házakat vízzel ellátó csatornarendszert (qanat) és azt az építészeti megoldást, hogy a kívülrõl földszintesnek tûnõ házak valójában 1-2 emeletnyi mélységben lefelé terjeszkednek, ahol értelemszerûen hûvösebb van, mint a talaj felszínén, akkor már el lehet hinni, hogy ezekben a sivatagi házakban nem is volt olyan kellemetlen az élet a nyári forróságban. Ez teljesen hihetõvé is vált, amikor megnéztünk a városban néhány, a 19. században épült kereskedõ házat (a belépõk ára 20-30 ezer riál volt), amelyeket szépen renováltak és Kashan fõ látványosságát képezik. Ezek a házak kívülrõl szerény, ablaktalan épületeknek néznek ki, de belülrõl valóságos paloták kertekkel, kis vízmedencékkel és szökõkutakkal. A helységek egy része nyitott, a többinek az ablaka az belsõ udvarra néz és a földszintrõl lépcsõn lehet az alsó 1-2 szintre lejutni. Érdekes módon a mecsetek egy részében is meg lehetett figyelni, hogy ezen a nyáron forró, télen pedig hideg éghajlaton szintén lefelé, a föld felszíne alá terjeszkednek, de itt a téli hideg miatt, mivel ezek a mecsetek gyakorlatilag nyitottak, és ezért télen a melegebb földalatti „pincehelységbe” mennek imádkozni a hívõk Allahhoz.
    A kereskedõházak megtekintése után János becipelt bennünket még a bazárba, amelynek üzletei a sötétség miatt már zárva voltak, mert egy renoválás alatt álló helységet mindenáron meg akart még nekünk mutatni – fakultatív programként még azon az áron is, hogy szegény sofõrünket nem engedte el, pedig neki még aznap este vissza kellett mennie Teheránba és másnap ismét fogadnia egy csoportot. Ezek után csak arra lennék kíváncsi, hogy a tõlünk – borravalók céljára is – beszedett pénzbõl mennyit kaphatott az az ember, aki a hosszú autóutak során idõnként teát fõzött nekünk. Szerintem semmit. De ha mégsem így történt volna, akkor errõl nincs tudomásunk.
    Szállodánk a város szélén volt, angolul a neve sem volt kiírva, de az éttermében elköltött vacsora jó és bõséges volt (mixed kebab, hasábburgonya és Cola) kettõnknek 368 ezer riálért.

    13. nap. Szombat, április 14. Párás, hideg reggelre ébredtünk, valamint új sofõrre és kisbuszra. Mielõtt elindultunk volna a városból kifelé, megnéztük a Fin kertet, egy szafavida luxusparkot a 17. század elejérõl. Még zárva volt, amikor odaértünk, de ez Jánost cseppet sem zavarta; „lobbizott”egy kicsit néhány helybélinél és a kapu hamarosan feltárult. Mielõtt még bárki is kiszállt volna a kocsiból, egyik utastársunk, Ibolya megkérdezte: „Jánóós, milyen az idõ kint?” Szegény János ezt éppen annyira nem tudta, mint bárki más a kocsiban, de a három nõi utastársunk annyira János függõvé vált az út során, hogy tán még pisilni sem mentek volna nélküle. Áhítattal csüngtek minden szaván és butácska kérdésekkel igyekeztek kedvébe járni, de az egymás közti beszélgetésük sem volt túl magas röptû. Egyszer például csak hallom, hogy Eszter olvassa valahonnan Andinak angolul, hogy „sweet but sugar free” (magyarul: édes, de cukormentes), erre Andi válasza: „akkor biztos méz van benne”!!!
    Kashanból észak felé vettük az irányt, a síiták szent városa, Qom felé. János a hölgy utasok lelkére kötötte, hogy most aztán tessék a helyi elvárásoknak megfelelõen öltözködni, mert ez nagyon egy szent hely. Ibolya elõ is rukkolt a legújabb kreációjával, amelyben leginkább egy apácához hasonlított, akit egy szomszédos keresztény kolostorból szalajtottak.
    Qom felé közeledve hatalmas szõlõ, gabona, gyapot, stb. táblákat láttunk a széles völgyben. A városba érve egy hatalmas parkolóba leállítottuk az autót és gyalog közelítettük meg a szent helyeket, a Fatima mecsetet és a Fejzijje medreszét. A mecset nagyon sok zarándokot vonz az egész muzulmán világból, a medreszének köszönhetõen meg rengeteg volt a mollah (pap) az utcákon. Voltak zarándokok, akik az aszfalt járdán ütötték fel sátrukat és ott éjszakáztak, míg lábbelijüket gondosan kint hagyták a sátor elõtt, rábízva a csendesen hulló esõre.
    Az említett szent helyekre nekünk „keresztényeknek” nem lehetett bemenni, de felügyelet mellett sétálhattunk a hatalmas komplexum udvarán miután a hölgyek kölcsön csadorba bújtak. Ibolya nagy bánatára nekik nem feketét adtak, pedig neki ez a szín jól harmonizált volna az apáca fõkötõjéhez.
    A rövid qomi program után folytattuk utunkat Teherán felé a kétszer két sávos autópályán, amelyet éjjel egymástó 50-100 méterre álló magas lámpatestek világítanak meg végig a mintegy 120 kilométeres távon. Arra már korábban is felfigyeltem, hogy a városokba ki-, illetve bevezetõ utak kilométer hosszan ki vannak világítva, de ez itt csúcs volt. Tulajdonképpen nem csoda, van elég energia, nagyok az iráni olajkészletek.
    Az ebédidõ egy már majdnem nyugati színvonalú autóspihenõnél ért bennünket. Míg mi a WC-t kerestük, a triumvirátus János vezetésével már be is vonult a szendvicsbárba, ahol megrendelték a harapnivalójukat. Ez mindig úgy történt, hogy János készségesen lefordította nekik az egész étlapot, hogy választani tudjanak. Mi csak egyszerûen odamentünk a pulthoz és rámutattunk a kiválasztott ételre (2 db hamburger), amit nemsokára meg is kaptunk. Társainknak már nagyon koroghatott a gyomruk, mert János – látva, hogy a késõn jövõk, azaz mi már eszünk is – rögtön felpattant reklamálni. Nálunk persze nem exkuzálta magát, amikor a megbeszélt találkozó idõpontjához képest 15 perc késéssel jelentek meg a kisbusznál!
    Egy megállót azért még beiktattunk a iráni fõváros elõtt, mégpedig ott, ahol Khomeini ajatollah sírja van. Ide már nekünk, hitetleneknek is be szabad volt menni, hogy mi is leróhassuk kegyeletünket – vallási hovatartozásunktól függetlenül – az iráni forradalom atyjánál.
    Ezután már tényleg utunk végcélja, Teherán következett. Aznapi utolsó közös programunk a város jelképének is számító Szabadság torony volt, amit tulajdonképpen Reza Pahlavi, az elûzött sah építtetett a perzsa állam 2500 éves fennállása alkalmából.
    Szállodánk, az Asareh Hotel a város központjában volt. Míg a bejelentkezés után a többiek folytatták a János által javasolt fakultatív programokat, mi – élve a szabad program által kínált lehetõséggel – városnézõ sétára indultunk. Teheránnak – korábbi sofõrünk, Akhbar szerint – 15 millió lakosa és 8 millió autója van, ennek megfelelõen nagy is volt a forgalom az utakon. Úgy tûnt viszont, hogy a közösségi közlekedés jól meg van szervezve. A városnak sok hosszú és széles sugárútja van és ezeken középen egy-egy buszsávot alakítottak ki, amelyeket korlát választ el az út két szélén lévõ többi forgalmi sávtól. Ezen a kétsávos pályán, annak közepén alakították ki a zárt, üvegbõl épült megállókat, amelyek kiszolgálják a mindkét irányú forgalmat. Ezek óriási forgalmat bonyolítottak le; 10-20 autóbusz is feltorlódott néha a forgalmasabb szakaszokon és megállókban. A másik érdekes megfigyelés a sorfákra vonatkozott, bár a fáknak a városlakok által történõ megbecsülésérõl már írtam. Itt is úgy van, hogy a fákat többnyire mély, vagy mélyebb árkokba telepítik, amikben idõnként vizet folyatnak végig öntözés és „szemét elszállítás” céljából.
    Az utcákon nyüzsögtek az emberek, de a korábbi, más iráni városokban nyert tapasztalatokkal szemben itt nem keltettünk különösebb feltûnést, noha európaival

2 hozzászólás megtekintése - 1-2 / 2
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #457266 Hozzászólás

    Perzsia

    3x jártam Iránban, csoportnak is szerveztem utat, tehát kérdezz bármit.
    Legutóbbi utunkon Kurdisztán volt a különlegesség, mert oda kb. senki nem utazik. Ez volt a programunk.. illetve a blogbejegyzésem, fotók is ott.. http://vandorboy.com/event/iran-korutazas/
    Gabor

    #56190 Hozzászólás

    ági
    Regisztrált – bejelentkezve üzenet küldhető

    érdekes

    Kérlek válaszolj privát, mert szeretnék pár dolgot kérdezni az utazásotokkal kapcsolatban.
    Üdvözlettel: Ági

2 hozzászólás megtekintése - 1-2 / 2
Hozzászólás: Perzsia idegenvezetõvel kiscsoportosan
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.




  • Hírbejegyzések térképes megjelenítése