Szudán2003

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Szudán2003

  • Indította
    Témakör
  • #1405 Hozzászólás

    Roberto
    Tag

    Ime, elõhalásztam a porosodó fórumból egy utleírást, igaz 4éve volt már, de remélem pár szórakoztató és talán hasznos pillanatot azért szerzek nektek. Naiv de izgalmas, és talpbizsergetõ (hiába fiatal voltam még és tapaszatlatlan:):

    Julius 25-én kezdõdött a hihetetlen utazásom. Évek óta arról álmodoztam, hogy valahogy kijutok Afrikába. Elõször csak egy kósza ötlet volt, és sehogy sem akart sikerülni, és a próbálkozások során vált az álmom szinte rögeszmévé. Végül pedig szinte véletlenül, utolsó pillanatban hanyagul beadtam egy pályázatot és két hétre rá térdig sétálva éppen a hóban egy Szeged melletti faluban, telefonáltak rám, hogy fogad a forró Afrika: augusztusban Kartoumban tölthetem a belgyógyászat gyakorlatom egy részét. Táncoltam örömömben.

    Fél évem volt az indulásig: információ és pénzgyûjtés volt a program. Mindkét küldetés kissé utópisztikus elgondolásnak bizonyult. Az elsõ rajtam is múlt persze, de az országról zavarbaejtõen kevés és nem túl hiteles információt találtam.

    Nagyon kíváncsi voltam. Ez volt az elsõ Európán kívüli utazásom, és csak azt tudtam: eddigi tapasztalataimtól teljesen különbözõ dolgokat fogok látni. Próbáltam néha elképzelni, de nem ment, és a kairói gépen ülve sem igazán fogtam fel, hogy tényleg valóra válik egy újabb álmom.

    Kairó megdöbbentõ volt: a mocsok, a tömeg, az õrült tempó, ahogy nem dolgoznak igazán semmit, de forr a levegõ és bugyognak egymáson az emberek.

    Öt napot töltöttem ott, és két nap után szerelmes lettem a városba.

    Mire továbbindultam, úgy éreztem legázolt egy monstrum, és mikor 31-én éjjel egykor a gépen ültem újra, annyira fáradt voltam, hogy a repülõút nyûg volt, nem élvezet.

    Hajnali 4/30-kor, ahogy kiléptem a repülõtér légkondicionált épületébõl Kartoumban, még egy fokkal nagyobb forróság csapott meg, ami már kissé mellbevágó volt. Nem várt rám senki, mert az email-jeimre senki nem válaszolt, és Kairóban egyszerûen eszembe sem jutott, hogy felhívjam õket, annyira magával ragadtak az élmények, vagy ha mégis elõbukkant a kósza ötlet önbizalomtól telve mosolyogtam: ha kaland, akkor legyen kaland.

    Körülnéztem és a sok fekete ember között észrevettem egy fehéret. Õt szemeltem ki informátoromnak, gondoltam biztosan tud angolul. Kérdeztem a kórház felõl, de nem tudta az irányt, cserében felajánlotta a telefonját, hívjam fel akikre szükségem van. Nem sok esélyt láttam hajnal fél négykor arra, hogy valaki felveszi a telefont, de megpróbáltam, ha már adva volta lehetõség.

    Elfatih a második „contact person” fel is vette és igen friss, cseppet sem hajnali hangon szólt bele a telefonba. Pár mondat után azt mondta, tegyem le, visszahív. Így is tettem, mire valaki megveregette a vállam hátulról: hát õ volt az.

    Volt olyan hatalmas szerencsém, hogy a holland diák egy órával késõbb érkezett, és õt várták éppen! Ez a szerencse volt az eddigiek megkoronázása, feldobott és kifújta az álmot a szemembõl.

    Elsõ beszélgetésünk 80%-a két órán át arról szólt, hogy mit nem szabad csinálni ebben az országban. Én lelkesen bólogattam: nyitott vagyok, új kultúrát ismerek meg, alkalmazkodni kell és kész. Nem tudtam még, hogy amit szabadna az is lehetetlen, mert az összes kezdeményezés megfullad a közöny mocsarában.

    Kissé hihetetlennek tûnt a tanmese is a gaz magyarokról, akik a mecsetben keféltek, és ezért haza kellett küldeni õket idõ elõtt, de egy mosoly után inkább alig vártam, hogy láthassak valamit a városból végre.

    Egész nap rohangáltunk a regisztrációt és egyéb papírmunkát elintézni. Fizettem 20 eurót amiért nyilvántartásba vettek, és csináltatnom kellett még igazolványképeket, hiába hoztam otthonról egy blokkot. Hivatalról hivatalra vándoroltunk, papírokat, igazolásokat gyûjtöttünk és cseréltünk, olyan összevisszaságban, hogy dél felé feladtam a próbálkozást hogy követni tudjam az adatok sorsát. Néha millió papír volt a kezünkben, néha alig néhány, és a végére –amikor már a taxiban elaludtam a kialvatlanságtól két adminisztráció között- maradt két engedélyünk: egy fotózási, amin fél oldal a felsorolás, hogy mit nem szabad fényképezni, és egy „utazási” engedély, hogy a megyében tartózkodhatok, azaz tulajdonképpen a fõvárosban.

    A környezetbõl nem sokat fogtam, fadarabként zuhantam az ágyba és aludtam este hétig.

    Lelkesen érkeztem, nem sokat tudtam az országról, csak annyit, hogy sokáig volt polgárháború, de az utóbbi idõben konszolidálódtak a viszonyok, és rengeteg szép emlékmû, tájérdekesség van, amit feltétlenül meg akartam nézni. Nem szándékoztam sok idõt a kórházban tölteni, utazni akartam, látni a vidéket, látni a szavannát, sivatagot, állatokat. Gondoltam nehéz lesz, sok pénzbe és utánajárásba fog kerülni, de kétség sem merült fel bennem, a sikert illetõen. Kairó, és a váratlan repülõtéri szerencse után lelkesnek és tetterõsnek éreztem magam egészen másnap reggelig. Már az esti találkozás is furcsa volt: szinte sértõdött lettem, hogy az osztrák és szerb diák, akik már több mint két hete ott voltak nem osztották a lelkesedésemet, és úgy tûnt sehová nem akarnak menni. Beszûkült agyú nyugati és balkáni- gondoltam én-, eljönnek egy idegen kultúlkör csodás országába és arra sem veszik a fáradságot, hogy körülnézzenek: tipikus orvostanhallgatók!

    Unalom és közöny volt az arcukon: az engedélyeket, meg várakozást hajtogatták egyfolytában. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk, felvilágosítottak az ottani „idõfogalomról” és munkamorálról, de elhatároztuk belevágunk, ki kell törni a közönybõl és a városból.

    A tervünk az volt, hogy három napra elszabadulunk innen, és bejárjuk az északi vidéket. Ehhez egy mikrobuszt kellett bérelni, ami könnyûnek tûnt, mert egy napi kérdezõsködés után kiderült, hogy egy kezünkön meg tudjuk számolni, hányan foglalkoznak ezzel a hét milliós fõvárosban. Ekkor kaptuk mi, az újak az elsõ leckét: lelkesen válaszolt mindenki a kérdéseinkre, hogy igen ez lehetséges, ez mûködik, szuper ötlet, de arra, hogy bármilyen apróságot hol is lehet elintézni, csak vállvonogatással feleltek. „Igen, ez lehet….. igen, akár azt is, de hogy hol, mikor?…. Holnap. Igen holnapra megtudom! Tuti!” És a következõ napon ugyanezek a szavak, ugyanezzel a töretlen lelkesedéssel, közben semmi sem utalt arra, hogy tudatában lettek volna annak, hogy egy nap már eltelt. Így, a terv megvalósítása várakozással kezdõdött és a következõ négy nap sem történt SEMMI.

    SEMMI.

    Valóban SEMMI. Eddig, azt gondoltam, talán már unatkoztam egy kicsit életem során, pár sötét pillanatomban. De nem. Csak most tudom igazán, mit jelent az unalom, a tökéletes semmittevés.

    A város és a szállás iszonyatosan mocskos volt, gyakorlatilag bokáig jártunk a koszban. Európában talán jártam a legmocskosabb helyeken, de ehhez foghatót még nem láttam. Szemét, szemét és szemét mindenfelé, nyitott, pangó, bûzlõ csatornák a járda közepén (este, közvilágítás hiányában „aknakeresõ jelleggel” kerülgettük a lyukakat, inkább csak szag alapján, mint a szemünkre hagyatkozva.), rohadó szeméttel teli árkok a piacon és vastag por, homok mindenen, a belélegzendõ levegõben is.

    Undorító. Ez volt az elsõ benyomásom. A második: undorító. És hiába néztem körül harmadjára is, megpróbálva letörölni az arcomról az illetlen undort: az érzés maradt.

    Ráadásul a klíma is letepert. Tudtam, tanultam, hogy megviseli a szervezetet, de a valóságos hatás túl otromba volt. 40-45 °C lehetett napközben, éjszakára talán „lehûlt” 30°C körülire. És betartva a helyi szabályokat, hosszú nadrágot kellett viselnem, ami miatt néha az õrület határán éreztem magam az elsõ napokban.

    Nem történt semmi, minden kezdeményezésünkre egyszerûen az volt a válasz, hogy majd. Holnap. Várjunk. (Három szavuk is van ami az elnapolást fejezi ki, ezek rövid idõn belül az agyamba vésõdtek: In shalla, bukra, muri. És az egyezményes jelük a várakozásra: mind az öt ujjukat összeérintik kúp alakban felfelé. És ez megdönthetetlen érv a legvadabb veszekedésekben is. Ha várni kell, várnak. Egy napot, kettõt, hármat? Akár heteket is. Semmit nem csinálva képesek várakozni végtelen ideig, a türelmetlenség legcsekélyebb jele nélkül. Az idõ valóban nem létezik számukra, európai értelemben.)

    Unalom és fáradság. Ennyit éreztem az elsõ négy napban. Mintha sûrû masszába rohantam volna bele. Már az öt napos egyiptomi tartózkodásom is hihetetlen volt, felpörgetett, anélkül hogy idõm lett volna feldolgozni a másságot. Ezek után, egy újabb ugrással tökéletesen ellentétes és lassú, meleg, diktatórikus világba kerültem. A kezdeti lendületem, lelkesedésem tovatûnt, õrült módon izzadtam -a pórusaimon, mint a vízcsapon ömlött ki a víz a nap 24 órájában-, egész nap ültünk valahol és vártunk valamire. Napi 5-6 liter vizet ittam és számtalan üdítõt, teát, mivel egyéb dolgom sem volt egész nap. Sétáltunk a városban, néztük, ahogy az emberek egyszerûen fekszenek a mocsokban, a bûz kellõs közepén érdektelenül, az idõtlenségben lebegve. Elsõ héten szinte minden nap esett az esõ, mert az esõs évszak végére értem oda. De ekkor megbénul az élet, mindent elönt a víz, ha lehet még mocskosabb lesz a város, mert elégtelen a csatornázás, és másnap szünetel a munka, nem nyitnak ki üzletek, hivatalok, mert nem lehet közlekedni az utakon az esõ miatt. Mi lehet akkor délebbre, ahol komolyabban esik az esõ? Itt délutánonként kb. két óra alatt lesett valami hihetetlen mennyiségû víz, majd a következõ két órában elpárolgott az égetõ melegben, és ekkor valóban úgy éreztem, küzdenem kell a levegõmért.

    Senki nem dolgozik semmit, minden úgy néz ki, akár ha ötven éve nem tett volna senki egy szalmaszálat sem keresztbe. Igen érdekes érzés lehet az is, hogy ugyanazt az autót vezetheted, amit nagyapád, vagy talán ükapád is használt már. A fõváros lakossága az utóbbi kb. négy évben kétmillióról hétre nõtt, anélkül, hogy higéniai, infrastrukturális rendszere ezzel párhuzamosan fejlõdött volna. A város csak széltében terjeszkedik, az épületek félig készülnek el, és mindent betakar a sivatagi por. Vidéken rengeteg az elhagyott falu, alig élnek emberek a sárkunyhókban, Kartoumnak község, legjobb esetben kisváros hangulata van, a repülõtér is a város közepén fekszik, ahová a leszállás is elég megrázó.

    A költségvetés ötven százaléka hadi kiadás, ötven éve folyamatosan polgárháború van. Az északi kormány ellenõrzése alá csak a keleti, északi, területek taroznak, déllel folyamatosan háborúznak, nyugattal nemrég kezdték el. Beszélgettünk helyi diákokkal, félelem érzõdött a szavaikon, sokszor, csak félrevonva halkan mertek beszélni nekünk a helyi viszonyokból. Rossz angolságuk miatt nehéz volt kihámozni a valóságot, és valójában senki nem tud igazán semmit, vagy nem mernek beszélni.

    Déli származású „informátorunk” volt a legértékesebb, angolul is jól beszélt. Keserûen mesélt a diktatúra és a túl szigorú vallási regulák gúzsba kötõ szigorúságáról, az emberek érdektelenségérõl. Fejben, gondolkodásban kell elõször megváltozni—mondta õ. Amíg mindenki csak azt hajtogatja, hogy ez valóban nem jó, és utána tovább fekszik a mocsokban, esély sincs a változásra. Az iszlám itt a legszigorúbb egész Afrikában: levágott kezû koldusokat láttam lopás miatt, és a nõk idõnkénti megkövezésérõl hallottam, amit ugyan nem láttam személyesen, de akár igaz lehet.

    A valóságot nem sikerült kideríteni, de egyik változat szerint egy háborús övezet húzódik nagyjából az ország közepén kifli alakban, ahol minden elpusztult. Lebombázott falvak, városok, kiégett harckocsik, autók mindenfelé. Éhség, nyomor, betegségek és halál mindennaposak arrafelé. Legdélebben Juba körül, ahová már nem ér el az északi katonaság, nyugalom van, még ha szegénység is, és Kenyából, Ugandából szabad az átjárás, de északról délre életveszélyes, talán lehetetlen az átkelés. A másik változat szerint mindenfelé a háborús övezetbeli viszonyok a jellemzõek.

    Az ország rendkívül gazdag természeti kincsekben, de ezek a területek nagyrészt a rebellis részeken van, ahol keresztények, természetvallásúak, és iszlám közösségek élnek színes tarkaságban. Augusztus közepén zajlott éppen egy jelentõs béketárgyalási kísérlet, amitõl sokan reméltek némi enyhülést, de lényegében kudarcba fulladt, ez északi hajthatatlanság miatt. Az elszakadni vágyó részek, autonóm szövetségben még megegyeznének, a fõvárost iszlám, és keresztény egyenrangú részekre osztanák— amennyiben helyesek az értesüléseim.

    A diákok közül, akik tenni szeretnének valamit, félnek, mert nem lehet tudni ki a besúgó, és már nem egy társuk tûnt el nyomtalanul egyik napról a másikra. Az utcán valóban bármikor igazoltathatnak a gépfegyveres katonák, és bárkit lelõhetnek, akit a rendszer ellenségének gondolnak. Este 11 után nem érdemes már az utcán tartózkodni, mivel gyakorlatilag százméterenként igazoltatnak. Engedély nélkül nem hagyhatják el autóval a várost, és a buszokon, vonatokon is folyamatos ellenõrzések vannak. A vonaton, amin utaztam, két géppisztolyos katona kísérte a jegyellenõrt.

    Az emberek meg vannak félemlítve, és ez csak két hét elteltével kezdett csak igazán világossá válni. Ha csak átutazok az országon, és nem lettem volna bezárva több mint két hétre a fõvárosba, talán fel sem tûnt volna mindez, annyira lekötött volna a meleg és a mocsok. Az emberek is csak lassan nyíltak meg, idõ kellett hozzá, míg a viccelõdésekbõl komolyabb beszélgetések kerekedtek.

    Félnek a diákok is, nincsenek eszközeik, és tapasztalataik, hogyan szervezkedjenek egy rendszer ellen. Tulajdonképpen nincsenek európai értelemben vett hagyományaik az ellenállásban, nincs példa, amit követhetnének, amire építhetnének. Ehhez járul még az éghajlat, az egyedi mentalitás és, hogy igen hosszú ideig irányították õket. Cinikusan körbepillantva ideális helynek tûnt a diktatúra kis erõfeszítéssel való fenntartásához. Külföldrõl sem kapnak segítséget, mert szinte senki nem tud az ottani viszonyokról, a kapcsolatteremtés pedig szintén játék lehet az élettel, és azoknak a köröknek, akik tisztában vannak ezzel, nincs érdekükben, hogy teret adjanak a változásnak. Közben ott is, ahogy a világ számtalan részében még, folyik az öldöklés csupán kevés ember érdekeitõl vezérelve (akik nem is mind csak szudáni „rossz emberek”), anélkül, hogy errõl a leghalványabb fogalmunk is lenne a televízió és a média által gyönyörûen elaltatva.

    A nõk nagy része tetõtõl talpig el van takarva, sokuknak még a szemük elõtti rést is fekete háló fedi, kezükön pedig fekete kesztyû, amit már szépészeti okból hordanak, hogy egyenletesen „világos” maradjon a bõrük. Csak néhány lánnyal sikerült beszélnem az egyetem területén, azon kívül ez illetlenség lett volna, és néha az volt az érzésem, mintha szellemmel beszélgetnék, annyira személytelen volt egy halom ruhához szólni. De ha szerencséjük van, jó férjet kapnak, és Európában soha nem látott megbecsülésben lesz részük. Négy felesége lehet ugyan egy férfiembernek, de ez ritka, mert a szudániak többsége szegény. Legtöbbször az elsõ és egyetlen feleségre is csak 30-35, esetleg 40 évesen tudnak „szert tenni”, ezért apa és gyermeke között szinte kétgenerációnyi korkülönbség van.

    A kórház volt az egyetlen, amirõl elképzelésem volt az utazás elõtt: a legrosszabbat vártam, és nem is csalódtam. Meg sem próbálom leírni, hisz semmi olyasmit nem láttam ami kórházra emlékeztetett volna. Rengeteg HIV fertõzött (ami ellenkezik a szigorú iszlám szabályokkal…), TBC, malária, féregfertõzés. Hatalmas májak és lépek, tankönyvi tünetek– gyógyszerek, megfelelõ eszközök nélkül. 11 napot kellett várnom, csak egy aláírásra, hogy bemehessek és elkezdjem a gyakorlatot, holott tudták jó elõre, mikor érkezem. A kórházban a tehetetlenség és lassúság fogadott: szakmailag tökéletes felkészültség újból keveredve az idõtlenség átkával, és a megoldhatatlan anyaghiánnyal.

    Az a 11 nap teljes semmittevéssel telt, az unalom leggyilkosabb voltára döbbentem rá ekkor. A kollégiumi szoba, ahol végre kellõen levetkõzve izzadhattunk, nem is volt annyira elhanyagolt, mint a város. Vaságyak, vasszék, és vasasztal a kövezeten, amirõl hetente egyszer kb. 2 euróért slaggal és ablakmosóval kitolták a piszkot, hogy másnapra ismét belepjen mindent a por. A két ventilátor, ami csak nekünk külföldieknek járt, folyamatosan pörgött, és csak a nyitott faablaktáblákon beszökõ gekkók és esténként a rengeteg moszkitó zavarta agonizálásunkat a néha nem kellõen kifeszített moszkitóháló alatt. A Rejtõn Jenõ regényeinek hangulata lengett körülöttünk, és már csak nevettünk a helyzet képtelenségén. A „fürdõszoba” viszont valóban brutális volt. A falak éltek, rohadtak, a zuhanyfülke és a pottyantós budi egy helyiség volt, és a csótányok különbözõ alfajai hihetetlen gazdagságban tobzódtak. A büdösséget és mindig félhomályos világítást még tetõzték a dugulások, amikor mindent elöntött a szar.

    De ezt nem is volt olyan nehéz megszokni, az ember csak végszükség esetén megy el budira. Az étel egyhangúságát, a város mocskát is megszoktam pár nap alatt, sõt egy hét elteltével vidáman szaladgáltam a hosszúnadrágban, és mire elhagytam az országot már három liter körülire csökkent a vízfogyasztásom. Amikor a sópótlásra is tudatosan odafigyeltem, az apátiám is enyhült. Egyedül, az unalom, és a valódi mindennapos semmittevéssel nem tudtam mit kezdeni. Leírhatatlan érzés, ami lassan és kegyetlenül morzsolja a személyiséget, és ha tudtunk volta italt szerezni, biztos vagyok benne, hogy minden nap lerészegedünk.

    Így csak sétáltunk, itt ittunk egy Pepsit, amott egy Kólát, cigiztünk és beszélgettünk a helyi diákokkal, a szünnapra várva. Mert a heti mosás pénteken nagy esemény! Egész nap el lehet pepecselni, ha kellõen megtûzdeled cigi és kólaszünetekkel. Csavargatás nélküli teregetés után másfél-két órával már lehet hajtogatni, mert minden csontszáraz lett a szélmentes, árnyékos helyen is. Ezután vacsora, és végül fekvés, míg el nem alszunk valamikor éjjel egy-kettõ körül.

    Egyik héten már vagy öt napja nem esett az esõ. Iszonyat meleg volt, de nem annyira elviselhetetlen, mert a vége felé nem cigiztem a pénzhiány miatt. Csak este lett kibírhatatlan, mert úgy tûnt még azt a pár nyamvadt fokot sem képes lehûlni a levegõ, és mi csak feküdtünk a forróságban, mindkét ventilátor maximális sebességgel forgott, de rólunk csak folyt az izzadság, és valóban úgy éreztem, mintha valaki ülne a mellkasomon. Énekeltünk, ordibáltunk, vinnyogtunk, mint akik az õrület határán vannak. Aztán éjjel háromkor megjött a vihar. A légnyomás változását úgy éreztem, mintha a fejemet döngölné valami, a szívem is egyre gyorsabban vert, és ordítani lett volna kedvem: másodpercre pontosan éreztem mikor fog kitörni a vihar. Hatalmas erõvel kezdett esni, és az én megkönnyebbülésem is legalább akkora volt. Kiálltunk az esõbe boldogan nevetve, majd kissé lehûlve már aludni is könnyû volt.

    További kellemetlen meglepetés volt az ország drágasága. Egy doboz cigi 400 Ft-ba került, egy liter víz pedig 100-200ft, attól függõen hol vettem. A költségvetésemet pedig az egyiptomi árak alapján számítottam, arra gondolva, hogy csak olcsóbb lehet egy még szegényebb ország. Ezért kellet egy héttel hamarabb elhagynom az országot, hiszen amolyan 22-es csapdájába kerültem: ha tovább maradok és megvárom a következõ heti vonatot, nem marad pénzem Egyiptomra, hanem azonnal haza kell jönnöm, amit semmiképp sem akartam.

    Utazási terveim közül csak egy valósult meg: Adbara-ig sikerült eljutni egy bérelt mikrobusszal a három napos kirándulás alatt. Az utak mentén hihetetlen nyomor, poros városok, elhagyott falvak, és tökéletes érdektelenség. Még nem láttam senkit ilyen kényelmesen és nemtörõdöm módon élni a semmiben.

    De hatalmas pozitívumot feltétlenül el kell mondanom, mert hamis kép alakulna ki különben az országról: életem legkedvesebb embereivel találkozhattam itt. Európában ilyet sehol nem tapasztalhatok: a legszegényebb ember is néhány mondat után készséggel meghív a házába, a legnagyobb vendégszeretettel viselkedve minden idegen iránt. Örömmel beszélgetnek, és kérdezõsködnek az országodról, mindenfajta hátsó szándék, vagy nyereségvágy nélkül. Kedvességük, közvetlenségük minden nehézséget kompenzált, öröm volt a helyiekkel érintkezni. Soha, semmilyen negatív tapasztalatom nem volt az utca emberével: más az életstílusuk, az életfelfogásuk, mint a miénk, de ebbõl egy európai csak tanulhat, úgy gondolom.

    Boldog három nap, kissé úgy éreztük, börtönbõl szabadulunk ki: kirándultunk, és ez feldobta a társaságot. Mindig a sivatagban aludtunk, messze mindentõl a végtelen kietlenségben. Indulás elõtt duplafalú 50 l-es tartályokat béreltünk, amit jégtömbökkel töltöttünk meg, így mindig volt hideg vizünk, és ponyvát is, amit a kocsira kifeszítve csinálhattunk szélárnyékot. Tökéletes volt a csend esténként, a semmi újabb hihetetlen megnyilvánulása.

    Egyik este tüzet raktunk, de mivel nem volt késünk, hárman fiuk több, mint két órán át kínlódtunk mire kõkorszaki módon sziklákat dobálva kitéptünk egy kiszáradtnak tûnõ, de iszonyatosan szívós cserjét. Akkor este fogyott el a kis sinai finomságom, amit még Kairóban szereztem. Szerencsés idõzítés volt, mert utána valóra válhatott az álmom, amit alig hittem el: maghallva a közeli nomád közösség zenéjét ketten odamentünk. Már megtalálni is õket félelmetesen izgalmas volt abban a más állapotban: a hang után menni a vaksötétben, a meredek homokdûnék, és sziklák között bolyongva, fel-felbukva a kövekben, vagy éppen bokáig süllyedve a sárga homokban. Szokás szerint a legnagyobb szeretettel fogadtak. A tûz köré ülve cigizgetve és teát szürcsölve ismerkedtünk össze szerény arab szókincsünket és a jó öreg jelbeszédet használva. Majd hallgattuk egyszerû és õsi zenéjüket, a tánchoz is csatlakoztunk, amíg át nem csapott a férfiasságot demonstráló mutatványokba. Álomszerû volt a sivatag közepén száz kilométerekre a legközelebbi várostól, a csillagmilliárdos ég alatt, lobogó tûz mellett hallgatni a zenét, és nézni az elõadást. Boldog voltam. A lelkem repült, évszázadokat, évezredeket zuhantam, egészen az ember õsi magjához. Önmagában ez a két óra megért minden fáradságot, és anyagi ráfordítást, még ha nem is csak hihetetlen, és tapasztalatokban gazdag lett volna mind egyes másodperc ez alatta a majdnem két hónap alatt.

    Egy régészeti emlékhez sikerült csak ennyi idõ alatt engedélyt szerezni: Meroe-t látogathattuk meg, az egyiptomi birodalom fõvárosát, abból az idõbõl, amikor núbiai királyok uralkodtak az országban. A romok igen szegényesek, de a várostól nem messze, a kis piramisok együttese csodálatos, és szokatlan volt, jobban megragadott, mint a klasszikus gizai látványa. És az éjszakai misztikus barangolás a fekete kövek között az élmények betetõzése volt.

    Másnap egy ókori templomot szerettünk volna megnézni Shendi közelében, már a cserjés homokos tájon, de mivel nem volt engedélyünk el kellett azonnal jönnünk, hiába autóztunk órákat az úttalan homokon, egyszer-kétszer el is akadva a süppedõsebb részeken.

    Visszafelé azért pihentünk egyet egy fa alatt. Míg a többiek aludtak, én örültem, hogy végre egyedül lehetek, és megmásztam a közeli csupasz sziklahegyet. Csodás kilátás tárult elém: láttam a nomád sátrakat a távolban, a kiszáradt folyómeder nyomát, a szívós fáktól övezve, és mindehhez csak az ordító szél adta az alaphangot. Gyönyörû érzés volt végre a ritkás, de élénk zöld szõnyegen végignézni és akkor éreztem bizonyosan, hogy vissza kell jönnöm Afrikába, látnom kell másik arcát is. Annyi szépség van még, amit egy átkozott diktatúra nem rejthet el elõlem!

    Indulás elõtt két nappal megvettem a harmadosztályú vonatjegyemet. Háromszor jártam meg a vasútállomást (kicsit az én hanyagságom miatt is), mire sikerült nyélbe ütni az üzletet. Hatalmas épület egy peronnal. Kong az ürességtõl a megalomán csarnok, hisz hetente két vonat indul és kettõ érkezik. Nehéz volt pontosan megtudni, mikor indul és mikor érkezik, még jó hogy idõben rájöttem, hogy a jegyeladó összetéveszti a csütörtököt a szerdával az angol nyelvben.

    Péntek este volt valami búcsúestünk, ami igazán erõltetett volt, hisz nem igazán csíptük egymást, és mire visszaértem a szállóra már 38°C-os lázam volt, és képtelen voltam nyelni: 40°C-os hõségben rázott a hideg. Reggel elutazott Goran, a szobatársam, és azt hiszem egész nap csak feküdtem, meg talán kimostam az utazócuccomat. Izzadva forgolódtam az ágyban, egyedül a szobában: a két hónap alatt ekkor éreztem csak magányosnak magam.

    Másnapra kissé jobban lettem. Fogtam a fényképezõgépet és csak sétáltam: próbáltam kissé megragadni a lényeget a városból, már amennyire ezt egy rozoga automata géppel lehet. Addig csak ritkán volt nálam a gép, egyszerûen lusta voltam hordozgatni.

    Hiába próbáltam diszkréten ügyködni, a rendõrök megállítottak a piacon, elkérték az útlevelemet és engedélyeimet, hosszasan vizsgálva a papírokat. Egyikük szigorú arccal kifejtette, hogy csakis a természetet szabad fényképezni, és különben is mi célból fényképezem az utcákat? Persze nem mondtam, hogy az iszonyatos nyomort és mocskot akarom megörökíteni, de bevetettem az arab „tudásom” meg a „ma fis muskhela”-t is elsütöttem, és így sikerült végül békében elválni. Ez szerencsésebb eset volt, mint ami az elsõ napokban történt az osztrák diákkal, majd velem is. A hihetetlen „Ministry of the Councils of Ministery”- t akartuk lefényképezni, ami után csak hosszas magyarázkodás után nem szedték csak ki a filmet a gépbõl.

    Szóval iszonyat meleget éreztem megint, és én hol fáztam, hol izzadtam embertelen módon, ezért nem is volt erõm átmenni a szigetre, pedig az az egyetlen kellemes és zöld övezet a városban.

    Hétfõn reggel hétkor Ashraf a CP, kivitt a vonathoz. Felszálltam a vasredõnyös, fapados kocsiba, hogy leüljek a helyemre, de persze ez nem volt ilyen egyszerû, mert már ült egy meghatározhatatlan korú fekete nõ a széken. Így hát egy másik még szabad helyre ültem, és próbáltam belegondolni, hogy mindjárt elindul a vonat és nem két-három, vagy hat óra múlva fogok megérkezni, hanem holnap este…

    Ízlelgettem az idõt, mintegy kajánul próbáltam megijeszteni magam, de hatástalan kísérlet volt. Egyszerûen nem volt értelme türelmetlenkedni, sürgetni az idõt, hiszen megfoghatatlanul távol volt acél. De hiszem, hogy ha odafelé teszem meg ezt az utat, mindenfajta bevezetõ nélkül, iszonyú kínszenvedés lett volna. De így háromheti adaptálódás után csak megvontam a vállam, és vigyorogtam. Örültem, hogy végre történik valami, és talán ez volt az elsõ alkalom Sudánban, amikor nem csak boldog voltam, hanem felszabadult is: könnyû és lelkes, hiszen végre elkezdõdött valami, amit én határoztam el, én intéztem el, és mûködik, és kifelé mutat ebbõl a városból!

    Kb 8/30-kor el is indultunk, majdnem pontosan! Mikor megkérdeztem a jegyárust mi lesz, ha lekésem a vonatot, azt felelte a legnagyobb nyugalommal, hogy ez szinte lehetetlen, mert úgyis késõbb indul, és különben is „no problem”, hisz következõ héten is indul… Ezek valóban nem érzik az idõt.

    A jegyellenõrök hárman voltak: a hivatalos ember, és két géppisztolyos katona. Már meg sem lepõdtem igazán.

    Végül megkaptam a helyemet, a nõ átült velem szembe a barátnõjéhez— így a szembe padon hárman ültek, és a lábamnak már akkor nem volt elég hely. A társalgás teljes erõvel zubogott keresztül-kasul a fejem felett, semmit sem értettem, és még túl betegnek éreztem magam az ismerkedéshez. Aludtam.

    Kb. du. két óra körül érkeztünk meg Shendibe, ami kocsival két-három óra volt. Úgy tûnt az egész város felbolydult és kivonult a vonathoz. Millió árus: a falafel készítõk, vízárusok, gyümölcsárusok és még ezren: mindenki próbált valamit eladni az utazóknak. A kedvenceim a vágott arcú teás asszonyok: õk általában a keleti sivatagból származnak, és valami rituálé keretében, fiatalabb korukban egy-egy vágást ejtenek mindkét arcfelûkön hosszában, és megfestik a sebet. A heget nem varrják össze, valahogy egyenletes marad és sima, fekete, de különbözõ árnyalatú a bõrüktõl. Egyáltalán nem teszi csúffá az arcot, inkább érdekessé, különlegessé varázsolja. Na õk a teás-kávés asszonyok, szerte az országban, már amerre én jártam. Ülnek a földön a kis fém asztalkáik mögött, folyamatosan öntögetik a vizet egyik edénybõl a másikba, gondozzák a parazsat, és igazán finom kávét, teát készítenek 20-30 SD-rt.

    Egy órát álltunk, megkajáltam, pótoltam a vizet és konstatáltam, hogy maradt 150 SD, ami semmiképpen sem lehet elég kétnapi kajára, vízre és egy éjszakára Wadi-Halfaban. De ez a hír sem hozott igazán lázba, képtelen voltam aggódni.

    Ahogy visszaszálltunk a kocsiba az árusok özönlöttek utánunk: iszonyat tömeg lett és ordibálás. Eleve több utas volt, mint ahány üléshely, és még a kalmárok is megrakodva itallal, ennivalóval, ruhákkal, bizsukkal kiabálva járták a vonatot egymás hegyén-hátán átmászva. Mindenki a legnagyobb beleéléssel vetette bele magát az alkuba, és csak vásároltak, vásároltak. Különösen a két nõ velem szemben: hol egy csokit, hol egy ízléstelen kendõt, vagy mûanyag szandált, netán babaruhát, fonott tálakat— szóval ezek után, ha lehet még kevésbé fértünk. És ez megismétlõdött Adbaraban is. Mikor a vonat elindult, mindenki zúdult kifelé, de még eközben is születtek üzletek, sõt a vonat után szaladva az ablakon át is gazdát cserélt az áru és a pénz, és sokszor kevesebb pénz, mint kellett volna, ahogy az ordibálásból és arcjátékból leszûrhettem. De hát ez heti kétszer történik meg, jobb lehet, mint a semmi.

    Két-három óra zötykölõdés után megesett az elsõ galiba: az utolsó két kocsi leugrott a sínrõl, a semmi közepén. Nem volt árnyék és a vizem is végét járta. A két kocsi köré gyûltek az emberek és szokás szerint mindenki kiabált, mutogatott, de természetesen senki nem csinált semmit ezen kívül, több mint egy órán át. Kérdezgettem mi a helyzet és ismerkedtem a szomszédaimmal, társaság kedvéért, és mert se kajám, se vizem nem volt már. Az ennivaló nem is lett volna gond, de a víz annál inkább, mert iszonyat meleg volt megint (vagy még mindig?) és a torkomban is ott volta száraz tömött gombóc, ami miatt elég kellemetlen volt nyelni.

    Érdekes társaság ült körülöttem: többsége diák, és persze mindenki a végletekig kedves. Két ötös társaság szudáni volt, akik Kairóban tanultak, négyen pedig össze-vissza: egy afganisztáni, egy indonéziai, egy malajziai, és egy elefántcsontparti. Õk szintén Kairóban tanultak már vagy négy éve így nem voltak gondban a helyi nyelvvel. Szokatlan volt a keleties vonásokat az arab tradicionális jalabiaba bujtatva látni, és mindkettõnek hosszú, igen ritka kecskeszakálla volt, akár a 80 éves keleti papoknak. Angolul csak Ahmed az afgán tudott közülük, és még két szudáni pár szót. Számomra a legérdekesebbnek Ahmed ígérkezett, hisz õ volt az elsõ afgán, akivel életemben találkoztam. Kedves volt de zárkózott. Próbáltam az országáról és az érzéseirõl beszélgetni vele, de vagy a rossz angolja miatt nem sikerült ez, vagy mert nem akart elárulni semmit. Az amcsikat persze nem szereti, de mindig terelt, amikor az otthoni helyzetrõl volt szó. Mielõtt megszólítottam, meg is tippeltem, hogy kb. arról a környékrõl származhat, mert sehova máshova nem bírtam besorolni: fehér bõr, szakáll és európaias arc, mindez jalabiaban és kis kerek fejfedõben. A helyiek Bin Ladennek szólították röhögve a háta mögött. Talán nem képzelõdtem, de a visszafogott kedvesség mögött ott csillogott a szemében, valami kemény fanatikus tûz.

    Az ismerkedés könnyû volt, úgy tûnt õszintén örülnek a társaságomnak. Persze meg is etettek, itattak, és tényleg sértés lett volna, ha nem fogadok el mindenkitõl valamit. Egyedül voltam végre, így több arab szót tanultam a négy nap alatt, mint elõtte meg utána összesen.

    Beszélgetve, sokszor mutogatva észrevétlenül telt az idõ. Volt két teaárusunk is a vonaton. Folyamatosan járkáltak és egymást túlordibálva kínálták ugyanazt a teát. Néha fülsértõen hangosak voltak, az egyik folyamatosan, még teatöltés közben is ordította mondókáját, mindezt végig az úton, az éjszakát kivéve. A végén inkább csodáltam már ezért a teljesítményért. Amikor pedig az egyik lopott a másikéból (talán viccbõl) a hangerõ, ha lehet még fokozódott, és majdnem újra láthattam egy szudáni verekedést, csakis az utasokon múlott, hogy mégsem.

    Este hét körül megérkeztünk Atbaraba. Akkor még nem tudtam, hogy éjjel egykor indulunk tovább, így „siettem” megvenni az utolsó 100 SD-n azt a nyomorult fél liter vizet. Ez volt az utolsó nagyváros, kb. félúton, emiatt nagyon drága volt minden. Egy óra múlva visszaszálltam a vonatba és vártam az indulást. Furcsa volt, hogy egyre többen „ágyaztak” meg a peronon (leterítettek egy lepedõt, vagy csak úgy lefeküdtek) és mintha alváshoz készülõdtek volna. Ha kérdeztem a körülöttem lévõket, mindenki csak vonogatta a vállát és bizonygatta, hogy azonnal indulunk. A szokásos…

    Fél órámba telt mire kiderítettem, hogy visszaküldték a mozdonyt meg a szakembereket (!), hogy elhozzák a két leugrott kocsit. Tehát õket várjuk. Hogy ez mennyi idõ? Lehet két óra, de lehet akár 24 is, nem lehet tudni. De persze azonnal indulunk…

    Mit tehettem ezek után én? Fogtam a polifómomat, kiterítettem a vonat mellé és végre kinyújtózva aludhattam. Igazán kellemes volt. Éjfél felé kolompolásra ébredtem, ami a vonat indulását jelezte. A tömeg meglódult, mindenki tolongott, harcolt a feljutásért, legalább valami fél helyet szerezni. Mire visszaszálltam, már csak a padlón jutott volna hely, de kedves barátaim önfeláldozóan ajánlották fel saját ülésüket. Egy felet el is fogadtam. És éreztem, amit csak sejtettem eddig: kidugult az orrom, és a büdös levegõ könyörtelenül csavarni kezdte az orromat. Napok óta nem éreztem szagokat, durva letámadásnak hatott ez az élmény, de szerencsére hamarosan újból csak a számon voltam képes levegõt venni.

    Természetesen miután jól összepréselõdtünk és mindenki megtalálta a helyét, hol a padlón, hol egy tenyérnyi széken, vagy éppen a budiban, a vonat dehogy indult el, még egy órát csigáztak bennünket az indulásig. Az okot persze senki nem tudta, és ahogy láttam csak engem zavart ez egy ideig. De tanulékony vagyok, tíz perc után bambulni kezdtem, és az idõ repülni kezdett.

    No de végül elindultunk és újra megpróbáltam aludni. Rövid idõn belül a padlón kötöttem ki valahogy embriópózban a millió láb, kéz és fej között. Nagyon sokan voltunk már: mindenhol ember, még a szék alatt is, egy szalmaszálat nem lehetett leejteni. A tetõn is utaztak, de az akkori kiszáradt, beteg állapotomban a folyamatos szél csak rontott volna a komfortérzetemen, hiába a nagyobb tér.

    És én simán aludtam a legképtelenebb testhelyzetekben, nyûgölõdés nélkül: alig akartam elhinni a valóságot, hogy mindez velem történik.

    Délelõtt 10-ig sikerült aludni csoda módon, akkor is a teások ébresztettek az idióta mondókáikkal, és már percenként léptek a fejemre, a lábamra, esetleg a hátamra. Inkább visszaültem hát a helyemre, ami most csodás módon szabad volt. Lehetett valami megálló, amíg én aludtam, mert eltûnt a két néger barátnõ, kissé kevesebben lettünk. Néztem az embereket és a fekete szín különbözõ árnyalatai között már egész jól elboldogultam: nagyjából tudtam ki jött keletrõl, délrõl, esetleg északról. Két üléssel távolabb velem szemben ült egy fiatal pár: ébenfeketék voltak. Két kisgyermekkel utaztak, és mind a négyen nagyon szépek voltak. Királyi nyugalommal ülték végig az utat, még a gyermekek is zokszó nélkül, és talán õk voltak az egyetlenek, akik nem kerültek a padlóra az éjszaka folyamán. Amikor felébredtem ugyanolyan vidáman –nem, inkább derûsen-, méltóságteljesen ültek, mint elõzõ este. Sokáig bámultam õket. Csodálatosan tiszták voltak, és különösen persze a nõt néztem, neki gyönyörû sima fekete bõre volt, szép szemekkel, különleges vonásokkal az arcán, amit a századelõre emlékeztetõ félrövid, huncutul ugrándozó göndör haj övezett: mindez élénk színû kendõbe burkolva. Titokzatosak voltak számomra, nem beszéltek csak egymás között, nyugalmat és harmóniát sugároztak. Kellemes érzés volt õket nézni, átéreztem nyugalmukat, képzelegtem a déli vidékekrõl (ahová nem sikerült eljutnom) és a történetükrõl, vajon miért teszik meg ezt a hosszú, talán több ezer km-es utat, honnan indulhattak, és merre mehetnek ilyen fenséges kisugárzással.

    Amíg aludtam elhagytuk a Nílust és a valódi végtelen núbiai sivatagon „robogtunk” át. Ez a szakasz volt a legnehezebb. A szél folyamatosan nagy erõvel fújt, és csapta be a homokot az ablakon. Annyira, hogy lélegezni tudjak, be kellet tekernem a fejem a kendõbe és csak a szememnek hagytam egy ujjnyi rést. A szél forró, égetõ volt: teljesen élvezhetetlen. Alig kaptam levegõt a tûzforró homokos masszában. Víz már a többieknél is alig volt, az is szintén forró. Így telt az egész nap: égetõ levegõ, víz, szél, homok— közben a köhögõs stádiumba jutott betegségemmel küzdöttem. Izzadtam, tapadt rajtam a mocsok, homok a fogaim között, a hajamban, szememben, mindenhol. Kimerítõ volt.

    Megálltunk egy kisvárosban, ahol tényleg nem láttam a napot a szálló homoktól: csak egy halványsárga folt pislákolt valahol a fejem felett. Csontszáraz volt minden. Palackozott víz valami irreális 300 SD körüli áron volt, így hát inni kellett a kerámiatartályokból. A víz sárga volt, akár a piszkos citromlé, és megint forró. Úgy éreztem, égeti a torkomat, annyira kellemetlenül meleg volt. Kb. két órája nem ittam a vonaton, de annyira szomjas voltam, mint még soha életemben. Nem törõdtem én a Neomagnollal, csak nekiestem és ittam, ittam, azt a lehetetlen folyadékot. Késõbb találtam kissé hûvösebb vizû tartályokat, amikor már volt erõm keresni, és örültem, hogy megtölthetem palackjaimat. Még egyszer megálltunk egy állomáson, ami két agyagépületbõl állt, ahol a víz hasonló volt. Öntöttem a fejemre, a hátamra is, de perceken belül újra száraz voltam és csak mocskosabb. Ezek után, hogy megtapasztalhattam milyen kegyetlen tud lenni a sivatag (holott én csak a vonaton utaztam „kényelmesen”), élénkebben el tudom képzelni a karavánok megpróbáltatásait. Mintha nem is a Földön lettem volna annyira kietlen, mostoha, és kegyetlen volt a környezet, amikor kiszálltam a vonatból és körülnéztem. Úgy éreztem magam akár egy viharos kemencében. Mozogtam, de mintha nem is én lettem volna, nem voltak gondolataim, csak mentem a vízért, miközben alig láttam, és mázsás nehézségû volt minden lépés a süppedõs homokban. A testemen ujjnyi volt a mocsok, egy idõ után már nem is próbáltam tisztogatni magam. Az emberek nem beszéltek már, legtöbben rongyokba bugyolálták magukat, akik nem (nem tudom, hogy bírták), azok fehérek voltak a portól. Kísérteties látvány volt, újból úgy éreztem magam, mint a moziban.

    Du. öt felé enyhült a szél és sokkal elviselhetõbb lett így az utazás. Újra tudtam lélegezni és gondolkodni, ráadásul elõször az úton elkezdtem türelmetlenkedni.

    Tudtam, pár órán belül megérkezhetünk, és már iszonyúan fájt a seggem a sok üléstõl. Hirtelen elképzelhetõ távolságba került a cél (5-6 óra) és megindult bennem a várakozás, számolgatás. Emberibb lett az „idõjárás”, de nyûgös lettem, alig vártam már az út végét.

    Kilenckor érkeztünk meg: boldog és kimerült voltam. Az egyik diákcsapathoz csatlakoztam, könnyebb volt így, mert sötét volt már és a lencséimet sem viseltem, így elég nehéz lett volna a tájékozódás ebben a poros „vadnyugati” városkában. A megálló két km-re volt a várostól, teherautóval mentünk a szállodához. 350 SD és elég puritán: csupán vályogfalakat húztak fel szélárnyékként, a vaságyak a szabad ég alatt sorakoztak egy sziklahegy tövében. Volt egy WC, a recepció felett valami tetõféle, a padló természetesen a sivatagi homok. A világháborúkat idézõ vaságyak között fél méteres távolság volt, szóval tömeg volt, híres szállodában aludhattam. Az ágyakon nem matrac volt, hanem nejlonkötélhálót feszítettek ki a vasrudak közé, arra raktam a hálózsákom. Kemény fekhely volt, de hatalmas ugrás a vonathoz képest. Stílusa volt a helynek: elalvás elõtt csodálhattam a millió csillagot, gyakorlatilag a ráktérítõn, semmilyen közvilágítás nem zavart ebben, és a piramis alakú szikla is ott magasodott elõttem.

    Reggel hétkor a nappal ébredtem. A többiek már sürgettek is, hogy ideje megvenni a hajójegyet, holott csak du. öt felé indultunk. Értetlenül álltam a rohanás elõtt, nem ehhez szoktam Szudánban. De késõbb megértettem: ide-oda küldözgettek, hogy a külföldieknek nem itt, hanem amott kell megvenni a jegyet, aztán a következõ helyen mélységes nyugalommal, teázgatás közben azt mondták várjak két órát nyitásig. Így hát vártam, rutinosan, mindenfajta idegesség nélkül, de két óra múlva csak annyit közöltek, hogy mégse az a jó hely, hanem egy másik iroda. Ez ment délig, és a végén a legelsõ helyen kötöttem ki, ahol ki is állították a jegyet 7100 SD ellenében, jóval drágábban, mint számítottam. Kaptam egy halom papírt, és újból elkezdhettem szaladgálni irodáról irodára –most már a városban-, ahol egy papír ellenében kaptam egy másikat, amit a következõ helyen beválthattam egy másikra stb., stb. Kétórányi papírtöltögetés és pecsétgyûjtés után megvolt a szükséges négy fecnim a hajóra szálláshoz.

    Azt gondoltam Wadi-Halfa nagyobb város, hiszen a tó egyetlen déli kikötõje, határátkelõhely. De mindössze két négyszintes épület volt, és néhány tetõ nélküli, vályogkerítéses ház hevert szétszórva a kietlenségben. És homok, homok meg sziklaszirtek mindenfelé. Ezer éves teherautók, amik alig indultak, és folyamatosan két-három néger lógott a motorba, próbálták mûködõképessé tenni õket. Az idõ nem számít: elõbb-utóbb úgyis elindul.

    Megebédeltünk. Örültem, hogy végre halat ehetek, ami viszonylag olcsó is volt, de nem finom, mert élvezhetetlenül szálkás és rágós húsa volt. Nem hiszem el, hogy nem tudnak finomabbat halászni. Egyre jobban örültem, hogy elhagyom az országot.

    10 LE-be került fejenként a teherutó, én gyalogoltam volna (igaz, hogy több, mint egy órányira volt a kikötõ), de a többiek tele voltak immobilis csomagokkal, és nem akartam cserben hagyni õket, annyira rendesek voltak eddig velem.

    A határátkelõ egy hatalmas kiterített ponyva volt, semmi más. A négy papíromat, négy helyen, négy hivatalos ember letépte, lepecsételte és másikat adtak helyettük. Hatalmos sor volt, ami nagyobbrészt a napon kígyózott.

    Még jegyvétel közben találkoztam két osztrák sráccal, akik Etiópiából jöttek. Velük egyszerûen a sor elejére mentünk elintézni a papírügyeket: mindig ezt kell tenni, senki nem veszi rossz néven, ennyi talán az elõnye fehér bõrszínünknek. Egy óra alatt sikerült is feljutni a hajóra, az elsõk között lehettünk. Felvittük a csomagot a fedélzetre, megágyaztam, és az etiópiai, és szudáni tapasztalatokról beszélgettünk. Jó volt európaiakkal beszélgetni, de összességében nem voltak túl szimpatikusak. Egyfolytában pattogtak, rohantak, fikáztak mindent, mintha semmi nem ragadt volna rájuk másfél hónap alatt. Assuánbam egy ideig együtt voltunk, találkoztunk Dahabban, Kairóban is, de õk voltak az egyetlenek, akikkel hosszasabban beszéltem, és mégsem cseréltünk email címet.

    A hajó hatkor indult, de nem lehetett tudni hány órás lesz az út. 12-tõl, 48-ig minden variációt hallottam, és 18 lett belõle.

    Az utazás kellemes és pihentetõ volt. Csodás naplemente a tavon, rengeteg kedves ismerõs, akikkel a fedélzeten sétálva vidáman társalogtunk, akár egy állófogadáson; újra megcsodálhattam a csillagokat, kellemes szellõ fújdogált: könnyûnek, és boldognak éreztem magam.

    Az esti imánál az összes muzulmán utas (99%) két vonalban felsorakozott, leterítették a szõnyeget és az elefántcsontparti ismerõsöm vezetésével hosszas imába kezdtek. Újra elcsodálkoztam ezen az iszonyú erõs szabályon, mennyire kordában tartja a hívõket. Kisgyermek koruk óta ezt csinálják napi ötször, annyira automatikusan és úgy tûnt hittel, hogy fel sem merül bennük, hogy valami megakadályozhatja õket ebben. Pl. amikor a kirándulásunk végén, a hazafelé úton lerobban az autónk, a lányoknak és Lucasnak stoppolnia kellett, mert este kilenc körül járt az idõ, és Lucas gépe éjjel egykor indult Kairóba, közben mi még 200 km-e voltunk a fõvárostól használhatatlan autóval. A fuvarért hihetetlen pénzeket: fejenként 2000 SD-t akartak elkérni, ezt kellett nekünk gyorsan lealkudni. Ashraf, a CP, nagyban hozzásegíthetett volna helyi lévén, de nem, neki imádkoznia kellet, semmi sem zavarhatta ebben, még az a négy óra sem ami a gép indulásáig volt. Egyáltalán nem értette a türelmetlenségünket. Csak vigyorgott és vonaglott, ahogy már megszoktuk. De annyira sebezhetetlenek és õszinték, hogy még haragudni sem lehet rájuk, csak nevetni tudtunk a képtelen helyzeteken.

    Másnap délben meg is érkeztünk a Nagy Gáthoz. Örültem, pár perc és Egyiptom földjén lehetek, a szabadság országában. Az útlevélkezelés a hajó ebédlõjében zajlott. Újból mi lehettünk az elsõk. Majd fogtuk a csomagot és kiverekedtük magunkat a kijárathoz, csakhogy ott még nem engedtek ki senkit. A szokásos öt perc volt a válasz. Természetesen fél óra múlva ugyanaz a helyzet. Felmentünk az „irodába” kérdezõsködni, mire elvették az útleveleinket. Várhattunk.

    Közben a kijáratnál érthetetlen és szórakoztató színház kezdõdött: az õr egy 50 éves, alacsony, vékony emberke volt, aki senkit nem akart átengedni a féltve õrzött kapun. De kívülrõl folyamatosan döngölték az ajtót, és többen nekiestek, mire az egy idõ után kinyílt és berohant két munkás kinézetû ember hatalmas ordibálás közepette, megragadtak egy-egy óriás csomagot, és kirohantak vele. Az õr próbált csimpaszkodni mindenkibe, húzta volna vissza õket, de sikertelenül: nyeszlett teste töredéke volt a robosztus betolakodókéknak. Ez ment folyamatosan: berohanás, verekedés, kirohanás csomaggal, közben harc, pofonok néha. Végül szerencsétlen õr megunva a kudarcokat, földhöz vágta a sapkáját, elkezdett toporzékolni, vinnyogni, akár egy ötéves gyermek a menetrendszerinti hisztiroham alkalmával. Majd újból a harc. Mi csak álltunk döbbenten, értetlenül.

    Délután kettõ körül a vámosok elmentek ebédelni, mi visszakaptuk az útlevelet és kimehettünk a mólóra, a csomagvizsgálatra várni. A mitugrász õr is kijött, lelakatolta az ajtót, hiába dörömböltek a bentiek, majd a hajóablakon szitkokat szórt rájuk nagy vagányan. Úgy bántak az emberekkel, mint egy állatcsordával, döbbenet volt látni. Kartoumban is megesett, hogy egy kevésbé fekete (számomra szinte ugyanolyan színû) ember bizalmasan félrevont és lekicsinylõen mutatott egy hasonlón fekete emberre, miközben megvetõen, a fülembe súgta: black!…

    Egy óra múlva visszajöttek a vámosok, és természetesen csomagvizsgálat nélkül utunkra engedtek. Egy kézlegyintésért vártunk három órát.

    Végre Assuanban voltam: az árak és a környezet is csodálatos lett: 55 piaszterért (20 Ft) bevonatoztam a városba, elköszöntem az afgántól és társaitól, majd kiléptem a vasútállomásról az utcára. Gyönyörû döbbenet volt: csodásan tisztának tûnt minden, tele volt fehér emberrel és fedetlen nõi vállakat, lábakat láttam, ami csodás volt, de szinte megbotránkoztatónak hatott. Majdnem szégyenlõsen néztem körül, mikor kérik meg õket udvariasan a felöltözésre.

    Csak ámultam és nem törõdve a kurva nehéz csomagommal, sétáltam és tátott szájjal bámultam. Vigyorogtam, mint az idióta kisgyerek, és táncolni lett volna kedvem. Megtaláltam a szállodám, ledobtam a zsákot és lerohantam a piacra. Rengeteg gyümölcsárus, színes bazársor, a sok gyûrött arcú vízipipázó helyi öreg, és a számomra most kivétel nélkül gyönyörû turistalányok. Felemelõ érzés volt végre kiülni, hallgatni a zsivajt és nézni a kavalkádot, teázni 50 piaszterért, cigit venni 2LE-ért. Négy nap után végre lezuhanyozhattam, tiszta csempézett fürdõszobában, ülve és újságot olvasva könnyíthettem magamon! És mindezt napi 240 Ft-ért.

    Hétfõn reggel indultam, és csütörtök este érkeztem meg Assuánba. 1000 km, kb. 80 óra alatt.

    És egy további csodálatos hónapot töltöttem Egyiptomban…

4 hozzászólás megtekintése - 1-4 / 4
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #57094 Hozzászólás

    Gábor

    naiv

    Lehet, hogy naiv, de valóban izgalmas, jó és nem egy helyen egyszerûen szólva szép szöveg. Nekem ez a stílus fekszik, nem a jópofizós, nyegle hangú útibeszámolók. Az a szemlélet, ahogy Szudánt felfogod, ahogy nem nézed le az ottaniakat és életformájukat, valódi utazóhoz méltó hozzáállás.

    Gratulálok az írásért, keveset olvashattunk ebbõl a fajtából az útleírások között.

    A Szahara nekem a hetedik hosszabb sivatagi utazás után immár örök szerelmem, de az Uveinat-hegység és a Kissu kivételével Szudán eddig kimaradt útjaimból. Insallah, talán majd ha lenyugodnak arrafelé a kedélyek és olyan szabadon lehet a mélysivatagban mászkálni, ahogy én szeretem.

    #57093 Hozzászólás

    Kombájnos

    Ez nagyon jó

    Lendületes, magával ragadó a stílusod, nagyon tetszett a beszámoló!

    #57092 Hozzászólás

    olvasó

    Roberto

    Húú nagyon jó volt. Élvezetesen írsz, rég olvastam már itt ennyire színes mûvet. Próbáltam utánaszámolni az áraknak de valami nem stimmel, mert most 1 sdg=92 huf, így pedig 350sdg, azaz 32200 huf lett volna a “hotel csillagos ég” és a hajójegy 7100 sdg-be vagyis 653200 huf-ba került volna.

    #57091 Hozzászólás

    Jól tetted

    hogy elõhalásztad, mert érdekes volt elolvasni.

4 hozzászólás megtekintése - 1-4 / 4
Hozzászólás: Szudán2003
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.