Thai-Laosz 2001 5.rész

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Thai-Laosz 2001 5.rész

  • Ennek a témakörnek tartalma 0 résztvevő és 0 hozzászólás.
  • Indította
    Témakör
  • #1233 Hozzászólás

    Pó apó

    2001. Nov. 3 Szombat

    Reggel korán kelünk, hogy elérjük a 9.30-as vonatot (egy órával korábban kell kint lenni és jegyet venni), de szombat van és alig van forgalom, így végül olyan gyorsan kiérünk (most elõször és utoljára: zöld-sárga taximeter típus és 150 B; a taxis (a nagytudású) Zs. régi spanja és az elõzõ nap megdumáltuk már, hogy vele megyünk: ott áll a hotel elõtt és eddig kéretlenül is adott Zs.-nek mindenféle tanácsokat -most törlesztünk), hogy egy korábbi vonatot is elérünk. A taxi hátsó csomagtartójának tetejét dizájnos madzag rögzíti a karosszériához, mintegy megelõzvén az idõnek elõtti felnyílást és a csomagoknak a BKK-i utcákon való szanaszéjjel való szétszóródását.

    A szállóból való indulás közben feltolul a lelkiismeret, hogy szabad-e ellopni a szálló emblémájával díszített hamutartót, de végül felül kerekedik bennünk a jó, és úgy döntünk, hogy mégiscsak elcsomagoljuk (mármint mindenkinek jó dolog az, ha erre a szállóra késõbb is emlékezni fogunk). Újabb depozitos küzdelmet nyitunk és zárunk a portán: a szoba kulcsért letétbe helyezett 1000 B-ért nem kell már sokat küzdenünk, bár a recepciós feltelefonál az emeletre, hogy rendben adtuk-e el a szobát. Sok értelme nincs ennek a telefonnak, mert a hûtõ amúgy is üres volt (nincs bespájzolt minibár), a hamutartót tutti nem veszik észre (eddig különben is a hûtõszekrény lábhiányát pótoltuk vele), legfeljebb a törölközõ lehetne kurrens darab, de a franc sem fogja a hátizsákkal még ezt a plusz is cipelni.

    A taxis és Zs. már eddig is értekeztek a világ folyásáról és ez most sincs másként: túl azon az információn, hogy Chiang Mai-ban hideg van (különben majd megsültünk, mikor ott vagyunk) Bin Laden is el lett a taxis által küldve a ‘csába, egy menetben a Thaiföldön élõ muszlimokkal együtt, globalice. Mit is mondott valamikor Matula bácsi (Fekete István: Tüskevár, a gyengébbek kedvéért)? Û tudja, Û dolga. Erre az álláspontra helyezkedünk mi is és nem kommentáljuk.

    Szóval jegyet veszünk, és mivel az út alig több egy óránál, nem hajtunk valami légkondis helyre, I. osztályra. Hiába is hajtanánk, mert a legjobb a II. o., de ez is valami potom pénz. Van ezen kívül III. és IV. osztály: ez utóbbi már tényleg szakadt -az utasai sírva könyörögnék be magukat egy MÁV tehervagonba. A mi II. osztályunk megfelel egy magyar, rosszabb vonalon közlekedõ vagonra, kinézünk két helyet és lecuccolunk – van még elég. Eleinte. Ahogy telik a kocsi, úgy vesszük észre, hogy mindenki nézi a jegyét és aztán ül csak le. Megnézzük mi is és lám: hely is rá van nyomtatva, pedig ettõl a kocsitól azért nem vártuk volna, hogy helyjegyes. Átülünk, ahová szól, fegyelmezetten.

    A kalauz kéri a jegyeket és van nála valami táblázatos lista, ami alapján egyenként beméri a delikvenseket: nem tudom, hogy milyen ismérveink szerepelnek az íven, de az egyeztetés sikeresen zárul, tehát sikerült megfelelni a követelményeknek. Ahogy a BKK-i buszkalauz a jegykiadó fémdobozt csattogtatta, a mi konduktorunk ugyanezt teszi a lukasztójával. Ez a csattogtatós gyakorlat biztosan részét képezi az Egységesített Jegykezelõi Tanfolyamnak.

    El is indulunk immár: a mi kocsink tele, de folyamatosan átjárnak az emberek akik a rosszabb osztályokon zsúfolódnak aztán. Érdemes tehát korán kijönni jegyért. Rajtunk kívül csak egy fehér pár van, meg egy eléggé lepukkant fehér srác, akinél cakk-pakk egy kis reklámszatyor az útiholmi. Szerintem totál be van lõve, de Zs. ebben kételkedik. A többiek helyiek.

    A vonat sebessége nem valami szédítõ és míg ki nem érünk BKK-ból, megáll mindenhol: BKK alsó, felsõ, király, ász. A reptérnél is, ahol a peronon plakátok hirdetnek mindenféle last minit utakat. Ösztönösen rázizzenek, mire felfogom, hogy ez most nem aktuális. Egyes állomásokon a biztonsági erõket képviselõ rendõrnek látszó tárgy (szúrós tekintet plusz sötét napszemüveg) is asszisztál a vonatközlekedéshez. Szemmel láthatóan nélküle talán még sín se lenne. A kulcsfigura szerepét játssza: össze ráncolt homlokkal nézeget elõre-hátra, érzékelteti a rá háruló teher nyomasztó súlyát és hogy neki sem könnyû. Van ilyen fajtánk nekünk is otthon, csakhogy politikusban. (Ki-ki válasszon kedvére.) Jól esõ ellenpont egy velem szemben, de kissé távolabb üldögélõ thai lány, aki igen szívélyes mosolyokat postázgatott felém (oh, ez az önbizalom!), de sajna a mellette ülõ Bruce Lee, valamint éppen futó, más irányú elfoglaltságaim útját állták e bimbózó kapcsolat szárba szökkenésének.

    Ahogy kiérünk BKK-ból a vonat valamit rádob a sebességre, meg ritkábbak is az állomások, de ezek közül egyet sem hagyunk ki. Jó szokás, hogy az állomásokon egy tábla jelzi mindkét irányba a következõ/elõzõ állomás nevét. Végül Ayutthayába érünk: elõtte a klajzi jõ és szól. Biztos kirúgnák, ha véletlenül rajta maradnánk a vonaton és így felborítanánk a Jegyek és a Táblázatos Kimutatások összhangját. Különben kár lenne a fiúért: mert mint általában Thaiföldön az egyenruhások (vasutas, buszellenõr, határõr, rendõr, katona stb.), õ is igen komolyan veszi a dolgát. Biztos, hogy Thaiföldön egy gyerek álma nem az, hogy bróker, országimázsközpont vezetõ, vagy netán Joszip Kaja Ibrahim Tot legyen, hanem valami tutti egyenruhás.

    Ayu-ban a hátizsákokat az állomáson hagyjuk: vagy egy terem, ahová bevághatod (10 B), és kiállítanak róla egy legalább három példányos papírt. Csak a fotós cuccos hátit visszük; a többi megvár minket, míg visszaérünk a városnézésbõl. A hátizsák alsó cippzárját lelakatoljuk és az összehúzó kötél mellett befûzött vékony láncra is lakat kerül. Ez ugyan nem ad semmi biztonságot, de abban bízunk, hogy legalább a spontán benyúlkálásoktól véd. A fotó, az útlevél, és a pénz/bankkártya mindig nálunk van különben. A késõbbiekben is alkalmaztuk ezt a módszert, és vagy hatásosnak bizonyult, vagy senkinek az esze ágában sem volt hozzá nyúlni. Valószínûleg ez utóbbi.

    Lesétálunk a folyóig, és kõ kemény 2 B-ért áthajózunk a városba, de át vagyunk vágva, mert a túloldalon vesszük csak észre a táblát, hogy 1 B. Ráadásul itt egy igen fiatal és igen tündéri lány a kasszírnõ. Férfiasan elkönyveljük a veszteséget. Több helyen is (LP, utazas.com) javasolták, hogy béreljünk biciklit és úgy nézzük végig a várost, mivel elég nagyok a távolságok a feltétlenül megnézendõ helyszínek között. Hozzá teszem: ezen kívül valami baromira növényzet nélküli a hely: poros, és kutyagolhatsz a tûzõ napsütésben. Az utcák szélesek, a házak pedig nem magasak, így a napsütést semmi sem gátolja. Mint egy katlan. Katlanban pedig biciklizni… Látunk ugyan kerékpár kölcsönzõt, meg néhány félájult, pirosra fõtt arcú turistát, amint éppen tekeri, de minket nem kap el a hév. Visszaverjük a kb. 10 m-enként támadó tuk-tuk hadakat is. Helyette elindulunk gyalog azzal feltett szándékkal, hogy bejárjuk az összes kolostort, templomot, meg minden régi romot. Ezekbõl kb. negyven valahány helyszínt jelöltem be egy jobb pillanatomban, még az otthoni nyár hûvösében. Az elsõ másfél óra és 5-6 egység után lerogyunk egy kõpadra, ami mögött bíztatóan áll egy üveges hûtõszekrény, benne jéghideg vizekkel. Bírom, de most enyhén szédelgek -valószínûleg a hirtelen lehajtott 1 l (10 B) palackos víz miatt- és Zs. sem látszik önfeledtnek.

    A következõ templom együttesnél mellénk verõdik egy tuk-tuk-os ürge és felajánlja, hogy a legnevezetesebb 5 helyszínre elvisz minket. Ösztönösen elhajtjuk, de aztán gondolkozunk és ebbe a résbe betámad egy baromi talpraesett tuk-tuk-os csaj, hogy ugyan neki állami papírja van arról, hogy 200 B-lenne ez a túra -mutatja-, de nekünk megcsinálja 150 B-ért. Régi trükk, de elfogadjuk és nem is alkudozunk: Zs. azért nem, mert ez az én dolgom, én meg azért nem, mert nem figyelmem, hogy ezek a Bath-ok óránként értendõk. Beülünk a tuk-tuk-ba és a csaj diadalmasan néz az elõbb lerázott fuvaros faszira, akirõl csak akkor derül ki, hogy a férje, amikor férjuram áthoz egy 3 év körüli gyereket, hogy vigyázzon rá az anyja. Tuk-tuk anyu a gyereket maga mellé fekteti, az máris alszik -késõbb felébvred, és mindenképpen hátraakar ülni mellénk, de anyu nem engedi, amibõl van nyafi rendesen-, aztán gázt ad és repülünk. Igazából nem is normál tuk-tuk, hanem inkább pick-up. A tuk-tuk alaphelyzetben össz-vissz három kerekes (sosem lesznek ezek igazi polgárok, dumálhatunk a kívánatos modellrõl) motorbicikli, amin elöl ül a masiniszta, hátul meg a két utas. Ha hazai, akkor lehet több is. Láttam már 5-6 ürgét, családot, szerzeteseket is egy szerencsétlen jármûvön. A pic-up-on elöl 2 vagy egy kerék van, hátul kettõ, és a sofõr mögött egy kisteherautó platója van felszerelve. Mindkét fajta díszítése egy iskolát követ: cirádás kapaszkodó és gyönyörû mûanyag fólia az esõ/nap ellen. A gumik pedig olyan simák, ha nálunk egy rendõr a meglepõdéstõl még az éppen aktuális kenõpénz tarifáját sem tudná megmondani.

    Ayutthaya, úgyis mint az azonos nevû birodalom fõvárosa alapítása az 1300-as évekre tehetõ. A szorgos sziámi harcosok az akkoriban (is) szokásos csatározgatások során legyõzték a khmer birodalmat és Angkort is meghódították. Jól ment a sora az országnak, így komoly gazdagság halmozódott fel, ami csípte a burmaiak szemét és miután Ayutthaya nem került gyarmati függésbe semmilyen európai hatalomtól, így nem kellet tartaniuk azok védelmezõ erejétõl sem. Többszörös támadás után végül az 1700-as években sikerült annyira feldúlniuk, hogy ez után a jobban védhetõ, mocsaras BKK lett a fõváros és az építményeket az enyészetre hagyták. A burmaiaknak valószínûleg fõ feladatuk az összes Buddha fejnek a törzstõl való eltávolítása volt, ugyanis a régi szobrok többnyire torzók. A külön életet élõ fejek persze láthatóak: fantasztikus a belsõ lelki békét sugárzó az arckifejezésük, noch dazu a lefejezés. Végignézzük a tuk-tuk-anyu által bemutatott helyeket és ezekrõl kár is mit írni: látni kell. Teljesen más stílus, mint amilyenekkel az újabb építészeti alkotások között lehet találkozni. Apró, vörös téglákból felépített hatalmas építmények, hegyes sztupák, tompított tornyú prang-ok (khmer hatás). A leírások szerint ezek annak idején arannyal voltak borítva, de a praktikus burmaiak körberakták fával, megnyújtották, majd a megolvadt aranyat hazavitték és a saját templomaikra tették. Most tehát csak a kopár tégla látszik, de fantasztikus hangulatuk van.

    Jó barangolni a régi épületek között, bár a gondozott környezetben, az egymástól nagy távolságokban fennmaradt épületek alapján nehezen lehet beleélni magunkat az akkori város hangulatába. Erre talán a legjobb az, amikor néhány épületet meg is lehet mászni és az onnan nyíló kilátás, a szétszórt templomok már érzékeltetnek valamit. Nagy élmény és valóban gyalog nehezen lehetne bejárni: 3 órát tart, míg így gépesítve leküzdjük. Persze, ebben benne van maga a nézelõdés is. Mi is nézünk, minket is néznek, így néhány iskolás lánnyal végül csoportképet is alkotunk, fotóilag. Ugyanakkor mi nem veszünk azokból a fotókból, amit a helyi vállalkozó szellemû lesipuskás fényképészek készítenek és rámásolnak egy tányér belsejére. Te meg egy buddha egy tányéron. Brrr.

    Szimpatikus ellenben az a szokás, hogy a romok között, a földön levõ tégladarabokat, kõtörmelékeket a látogatók felszedegetik és (nem, nem viszik haza!) a megmaradt falakra felrakják egymásra, mintegy kis építményeket hozva létre így.

    Aki már járt arra, az azt is mondhatja, hogy jóformán semmit sem lehet megnézni ennyi idõ alatt. Ez igaz. Itt minimum két teljes napot kellett volna eltölteni, de most már mindegy. Az biztos, hogy végül igen elégedetten summázzuk egy étteremben, hogy ma is ügyesek voltunk. Tuk-tuk anyut nem hívjuk meg kajálni, bár látszik rajta, hogy ha másért nem, addig is ketyeg az óra. Így végül 400 B-ban kiegyezünk. Anyu kielégítve el. Ajánlja még, hogy a helyi elefánt menhelyet ma meglátogatja a királyi hercegnõ és nézzük meg, de a pontos idõpontot nem tudja, és az akció különben sem hozott lázba. Amúgy -ha jól tudom-, az illetõ hölgy mûvészettörténész, és elég aktív a mûemlékek helyreállításában. Meg az elefántok védelmében. De ez utóbbinak sincs semmi köze ahhoz, hogy egy jó hideg sör sajna ki ne bírja ütni ezt a lehetõséget. Jelen esetben ki is üti. Gyarló az ember, botlik. Fenékig ürítjük immár a keserûségnek e poharát.

    Az étteremben csak mi vagyunk. Jön a pincér csajszi és a large Chang Beer-re utaló magatartásunkat hamar feldolgozza és sikerese teljesíti is. A kaja rendelés némileg problémás, miután az étlap kizárólag helyi nyelven beszél. A csaj is. Nagy mutogatás után baromira bízunk abban, hogy sikerül valami szilárd kaját rendelni, de elbukjuk: leves lesz belõle. Miután a végsõ instrukciót Zs. adta meg, most lehetõséget kap tõlem arra, hogy cserélje ki valami kevésbé nedves dologra ezeket: a sör mellé nem kell egyéb lötty, bár ezek is remekek, biztos. Zs. eltûnik a konyhában és sikerül valami nyelvet fognia (mint ama vitéz Dobos Istvánnak, from Eger, anno), mert az akció sikeresen zárul. A kaják 40 – 50 B körül vannak, a nagy sör 50 B. Normál ár.

    Az állomást most a poros utcákon a ferry-tõl lejebb esõ hídon közelítjük meg. Elõtte internetezünk haza (fél óra 5 B!, valami ifjúsági helyen, mert tele van számítógépes játékokat nyúzó gyerekekkel). Ebbe, meg a nagy melegbe úgy kitikkadunk, hogy mégse a híd felé megyünk és befordulunk egy folyó melletti étterembe. Itt a személyzet jelentõs része travi és miután nincs sok vendég, mind ránk zúdul. Egyik hozza a sört, a másik a poharat, a harmadik kecsesen tölti, a negyedik pedig feszt mosolyog és kígyószerû mozgással lejt fel s alá, ajkán félmosollyal. De nem indulunk be. Különben abszolúte nem zavaró; pluszban értékeljük, hogy mennyire toleráns ez az ország.

    Az asztalunk a víz fölé nyúló fa teraszon áll, alattunk a vízben halak úszkálnak és kibukva a vízbõl felfelé köpdösnek. Na, nem nagyon, de azért mégis. Amikor nem látja a személyzet, mi is visszaköpdösünk, a la Duna. (Van mibõl: sörözünk.) Így aztán jól elvagyunk, sötétedésig, ami úgy 6 óra körül áll be és ekkor megjelennek a szúnyogok is. Miután a szúnyog elleni stift a pályaudvaron maradt hátizsákban piheg és arra vár, hogy a dzsungel túrán dobja be magát, jelen esetben a kézi elhárítást alkalmazzunk, nem valami sikeresen. Szerencsére nem támad túl nagy tömegben az ellen, meg aztán több potenciális célpont is kínálkozik, ugyanis a terasz lassan megtelik emberekkel. Jó ízû fehérekkel.

    A folyón közben egy baromi kis hajócska küszköd felfelé, amin még nem is csodálkozunk. Azon már igen, hogy -látva a méretét- mögötte a tõlünk jobb kézre esõ híd alól egy, kettõ, három baromi nagy uszály is érkezik, és mintha ez a kicsi vontatná. El sem hisszük, de egyrészt a vontató kötelet is felfedezzük, másrészt az uszályok távoztával láthatóan nincs mögöttük motorra utaló jel. Elálmélkodunk, aztán pucolunk, mert a szúnyogok újabb erõket vetnek be.

    Átferizünk (ferry boat) a túloldalra (most akkor hát csak 1 B a szépségnél), és elsétálunk az állomásig. A vonat indulásig van még jó másfél óránk. Veszünk egy banáncsokrot 15 B-ért, meg vizeket. Üldögélünk az állomáson, és továbbra is izzadunk, a párás meleg miatt. Nézegetjük egymást a helyiekkel, ami végül videózásba torkollik, amit nem vesznek rossz néven, sõt a kisgyerekeket direkt felénk fordítják. Azok meg néznek a zsebóra szemeikkel, nagy komolyan. Valamilyen ötlettõl áthatva egy idõsebb ürge, valahányszor úgy érzi, hogy benne van a képben jó nagyra kitátja a száját. Fog nuku, úgyhogy tanulságos felvétel születik arról, hogy nekünk se könnyû.

    Az állomáson (ne nevezzük pályaudvarnak: egy alacsony épület, néhány sín és kész) kutyák tobzódnak azokban a földi javakban, amelyek a sínek között fellelhetõek. Mondjuk talán a vonatklotyó tartalma. Megy a lakmározás; Zs.-t is invitálom hogy banánozzunk mi is, de nincs nagy ingere. Valaki harmonikázik, az utazóközönség nagy tetszésére. Befut egy vonat, de ez BKK felé megy. Kisereglik rá az állomás teljes személyzete, és végül a továbbindulás elõtt nagy harangozást mûvelnek az erre célra rendszeresített harangocskával. Tök jó.

    Megérkezik valami német csoport is: nagyhangúak és nagydarabok. Megunom hallgatni és nézegetni õket, így hát kimászok az állomás elõtti árusokhoz valami üdítõért. 45 B a nagy Chang beer, és hideg, így vevõ vagyok. Elkortyolgatjuk, míg befut a vonat. Ilyen meleg helyen nem szabad elhanyagolni a folyadék pótlást, és ennek jegyében még a vonaton is beújítunk egyet, de ezt már 100 B-ért. Ezzel meg is van az altató, reggelig.

    A vonaton nagyon kényelmes volt az alvás. Mi két személyes hálókocsit vettünk birtokba, 1300 B-ért. Sokkal kevesebbért is alhattunk volna (450 B talán?), de ebben a verzióban vagy 32 ágy van egy kocsiban és csak függönyök választják el egymástól a helyeket. Ez sem rossz megoldás, de egyrészt amikor megvettük a jegyeket, még nem láttuk, másrészt egye meg a fene: így az ajtót magunkra zárva nyugodtan aludtunk. A vonaton kétfajta klotyó is van: az egyikben két jókora lábnyom van kiképezve (rozsdamentes), hogy ráállj (pottyantós típusú az egység), a másikban pedig egy kézi zuhanyozó is van, és angol WC. Persze, perceken beül csurom vizes minden és mivel lefolyni nemigen akaródzik neki, bokáig áll a víz. De nem számít, jól lezuhanyozok. A víz már az elõtérben lötyög.

    2001. Nov.4. vasárnap

    Reggel pára, köd. Fél hat körül ébredünk. A vonat enyhén emelkedõ pályán halad, mérsékelt sebességgel. Éjszaka nem álltunk meg sok helyen -ahogy félálomban érzékeltem-, meg néha a meredekebb szakaszokon eléggé vissza esett az amúgy sem túl tûzes tempó. Hét óra körül megérkezünk Chiang Mai-ba (ChM).

    Az elsõ tuk-tuk rohamot csípõbõl visszaverjük, és csak az árak bemetszése miatt állunk le. Végül 40 B-ért szerzünk egyet. A mester nagyon aggódik miattunk, hogy hiába leveleztük (internet) le, most a ChM-i szállodák 100 %-ra telítettek. De nagy szerencsénkre neki van egy ismerõs címe, ahol… stb. Valami ugyan lehet a dologban, vagy ez egy általános ChM-i duma, mert amikor még itthonról leveleztünk szállás ügyében (ezt közvetlenül intéztünk, mivel a BKK-i szállodát lerendezõ ügynökségnek csak magas áron volt ChM-ban ajánlata), akkor is felhívták a figyelmünket arra, hogy minél korábban foglaljuk le, mert ez az idõszak telített. Valószínûleg a Loy Krathong miatt.

    A Lai Thai Guest House címû mûintézmény kellemes darab: medencés, a szobában ventillátor, és minden tekintetben normál (kivéve a medence körüli fehér csajokat: mind XXL-es méret). 550 B-ért vesztegették (kártyával fizettem) a kétágyast és ezért egész nap semmit sem csináltunk, csak heverésztünk a medence partján és csak sörözni, kajálni jártunk. Töredelmesen bevallom, hogy a Doi Suthep is tervbe volt véve, de mivel a városon kívül van, csak valami közlekedési eszközzel lehetett volna igénybe venni. Itt pedig árukapcsolás van: valami pofátlan áron számolták (20 – 30 USD/koponya -bár nem alkudtunk), de benne volt egy kigyófarm és egy virág farm is, ez pedig nem izgatott. Lett volna olyan verzió is, hogy csak kivisz odáig, de akkor meg hogy jutunk vissza -úgyhogy helyette here-vere volt. Meleg van, ahogy dukál, marhára. A napon nehéz megmaradni sapka nélkül -de hát ez nem is követelmény. Erre mondták BKK-ban, hogy hideg lesz!

    A reggelit teljesen rutintalanul a szállóban fogyasztjuk el, ami nincs benne az árban, és 70 B-ba kerül. Ezért egy kis csésze teát, két vékony piritóst, vajat és dzsemet lehet kapni, úgyhogy utoljára élveztük ezt a verziót. Másnap reggel a közeli benzinkút shopjában veszünk szendvicseket (7 – 14 B) és dobozos üdítõt (15 – 20 B). Fele pénzbõl kijövünk és jóllakunk.

    Ebédre beesünk egy kínai tulajdonban levõ étterembe, és Zs. az egység napi ajánlatát rendeli 30 B-ért, valami csikken nudli. Õ szilárd kajára gondol, de végül egy rohadt erõs levest kap, benne robbantott csibe azonosíthatatlan darabjaival, meg ropogósra sütött tésztával, de chili-készlet, hát az biztos beleborult a fazékba. Lángol, de az íze remek; Zs. lenyomja, mint Oleg Kosevoj a fasisztákat, de a húst kihagyja. (Itt még néhanapján rendelünk olyan kaját, amiben direkt van, vagy lehet valami hús, de késõbb errõl is leszokunk: a zöldségek adják meg úgyis a lényeget és finomak is. Tésztával, levesben, rizzsel.) 40 B-ért mérik a sört, így ebben a kajáldában a nap folyamán még egyszer megfordulunk. Én sült zöldségeket eszem, szójaszószban, tésztával. Tipikus, x-edszer eszem, ezt erõltettük a Khao San-on is, de nagyon ízlik.

    Még reggeli után beindítottuk a trekking elõkészületeit. Mázlink van, mert az általunk preferált 3 napos verzió éppen holnap indul (végül volt olyan útitársunk, aki két napot várt, de lehet, hogy csak nem nézett eléggé körül, mert sok helyen hirdetnek trekkingeket). A guest house recepciója mellett van egy tábla, arra felkerül a nevünk: egy házaspár már szerepel, Dél Afrikából. 60 év körül vannak, de szikár, strapabíró mindkettõ -már kinézetre is. Késõbb ez be is igazolódik. A guide ad két hátizsákot is nekünk, amibe betesszük a legszükségesebbeket (ezek listáját már otthon összekészítettük, nem kicsit támaszkodva a utazás.com levelezõinek tapasztalataira. A saját hátizsákjaink itt maradnak; erre a célra van egy helyisége a háznak, ahová be lehet tenni. Elméletileg 20 B/csomag/nap az élvezet, de se elõtte, se utána nem kérték tõlünk. Ehhez képest az õrzés is nuku: oda kell menni a recepcióhoz, elkérni a kulcsot, odaadják (hogy azért ne vidd el, egy 5 l-es mûanyag kanna szerepel kulcstartó gyanánt…), aztán azt csinálsz, amit akarsz, azt a csomagot teszed be, veszed ki, amelyiket úri gusztusod óhajtja. Erre nem ellenszer a lánc és a lakat, de végül rendben megkaptuk a dolgainkat.

    Mászkálunk egy kicsit még a környéken, látjuk beindulni a bárokat, kiabálnak a csajok, de itt is kimaradnak. Jól néz ki az esti kivilágításban a környék: maga a ház is fel van díszítve kis lámpákkal, az utcát ketté osztó, 5- 7 m széles csatorna is hangulatosan tükrözi a fényeket. (Ennek a víznek nincs áramlása és a befülledés ellen kisebb szökõkutakkal levegõztetik. Szúnyog elméletileg lehetne, de nincs.

    A 3 napos trekking 1300 B körül van személyenként (erre nem emlékszem pontosan), és végül összesen 10-en leszünk.

    2001. Nov. 5 . Hétfõ

    Reggeli (benzinkutas szendvics) után indul a kisteherautó. A társaság a már említett dél-afrikai házaspár (nagyon szimpatikusak), két negyvenes svájci ürge (az egyik ugyan melegebb, mint a másik, de barátságosak és az utazás alatt reggel-este benyomnak egy kisebb üveg helyi whiskyt), egy fiatalabb német pár: a srác nyugati, a kis szöszke bongyor pedig lány ossi és tök el van ájulva a fiútól. De próbált megfelelni: amikor melegebb helyzetbe kerültünk, vagy a lavórban felszolgált kajákkal vagy a szakadt szállással szembesültünk, a csaj szemén már begyûrûzött a hiszti, de a fiú egy szemvillanással helyre tette. Biztos, hogy még nem a felesége. Két önálló csaj is csatlakozott: az egyik egy Londonban élõ olasz, élõsúlyban cirka 110 kg, ahol csak lehet, piercingekkel súlyosbítva, a másik egy amsterdami börtönõr ludmilla. Szintén megfelelõ fizikummal és méretekkel. Két helyi guide tart velünk.

    Befut a kisteherautó és felkapaszkodunk a platóra. Az elsõ állomás egy bolt, ahol mindenféle hasznos dolgokkal szerelhetjük fel magunkat: víz, lámpa, miegymás. Vizet már korábban vettünk, lámpát otthonról hoztunk, így csak szemlélõdünk. Árulnak lufikat is, de azt mi már otthonról hoztunk a helyi törzsek gyermekeinek felvidítására -a holland csaj vesz néhányat és ezáltal próbál kínálati piacot teremteni ebben az árucikkben. De hiába: nálunk van vagy 200 db, de õ ezt akkor még nem tudja. Elcseszünk vagy fél órát, de aztán hajrá és az autó kihúz városból. Eleinte sík a vidék, de aztán befordulunk a hegyek közé és nem túl vészes vagy meredek szerpentineken kígyózunk felfelé.

    Egy kisebb folyó mellett haladunk, majd végül meg is állunk. Itt indul a buli, elefántolással. Bevallom, korábbi útjaimon sem éreztem erõs kísértést arra, hogy valami lassú jármûre (pl. vízibicikli) vagy állatra (mondjuk: teve -bár az tud menni gyorsan is, csak turistákkal nem teszi, vagy ha igen, akkor az annál rosszabb) haladjak. Akkor inkább gyalog. De itt kipróbálom. Az elefánt odaáll egy bambusz (itt persze nagyjából minden bambusz, kivéve az elefánt) emelvényhez, amire egy (bambusz) létrán fel lehet mászni és innen már csak egy laza lendület, hogy a hátán elhelyezett (nem bambusz), két személyes ülõalkalmatosságba zöttyenyj. Nem rohantunk, de amikor az állatok harci rendbe fejlõdtek, végül a miénk lett az elsõ. Elindul a menet: 5 elefánt egymás után, elöl a mienk. Minden elefánt fején ül egy local krapek.

    Elsõre begázolunk a folyóba és szemlátomást benne is maradunk egy darabig, mivel a
    túloldal meredek, ezen az oldalon pedig rekettyés. Anyád, hova mész! A fáni nyílegyenesen tart a meredek part felé, majd szépen fel is cammog rajta, miközben mi a vízszintes síktól közel 70 fokos szöget bezárva kapaszkodunk mindenbe! Most, hogy felértünk a fiú le is pattan, a jármû meg önjáróan megy. Pislogunk hátra: a többi állaton ott kucorognak a hajtók. Rosszat sejtünk: miért nem mert a faszi rajta maradni? Az út mellett jobb oldalt meredek és alattunk örvénylik a folyó. Eltervezem, hogy amikor az elefánt egyik lába majd elõírásszerûen megcsúszik és ez a dagadt monstrum belefejel a vízbe, hogy úszom majd ki alóla. Rájövök, hogy sehogy. Megnyugtató.

    Az út nem valami széles, de úgy látszik, hogy amin egy zergének el kell tudni menni, az egy öntudatos elefánt számára sem jelenthet akadályt. Megyünk, mendegélünk és rájövünk, hogy a felfelé mászásnál csak a lefelé ereszkedés a rosszabb. A fáni megdõl elõre, mi pedig két kézzel kapaszkodunk, és lábbal nyomjuk a féket, mármint a füle tövét. De rá se.

    Néhány ilyen hullámvasút után rájövünk az ülés technikájára (hátra vagy elõre dõlni felsõtesttel úgy, hogy kb. függõleges maradj), és egybõl könnyebb az élet. A vezetõ is elõkerül egy kanyarban valahonnan, és felugrik elõre. Ellentétben a többi fickóval, neki nincs a kezében semmiféle célszerszám, nevezetesen egy hosszabb nyelû kalapács-szerûség, amely egyik oldala tompa kalapács, a másik egy kicsi, de hegyes csákány. Használata egyszerû -látjuk a mögöttünk levõknél: ha a jószággal valamit kommunikálni akar az édes gazdi, egyszerûen fejbe vágja a kalapácsos résszel ha pedig dorgálásra kerül a sor, akkor a hegyes csákány lép mûködésbe a fülcin. Megvizsgáljuk: a mi elefántunk füle tök ép, de a mögöttünk jövõ, feltehetõleg kajlább egyed kagylója a skandináv fjordos tengerpartot idézi. Fotózgatunk, videózunk, de amikor újra folyóba tér az út, eltesszük a cuccot a pólónk alá, hátha vizet lenne kedve spriccelni a hátára az állatkának. De nincs kedve. Egy óra után még egyszer tökig elmerülünk a folyóban -a fáni a szeméig a víz alatt; az ormány végébõl 20 centi, egy független kígyóként elõttünk imbolyog a vízben -baromi mulatságos- és végül kikötünk. Úgy döntünk, hogy megérdemlünk egy sört, és megtesszük ezirányú intézkedéseinket. A teherautó már ott van és megyünk tovább.

    Nem sok idõ múlva egy ellenõrzési ponthoz (asztal, szék) érkezünk, de sehol senki. A sofõr a menetlevélbõl/névsorból(gondolom én) egy példány odarak egy kö alá az asztalra és letérünk egy földes útra, ahol meg is állunk egy kunyhó elõtt. Restaurant, így a guide. És valóban, már indul is a fõzés. Itt is remeket fõznek és a zománcozott lavór is dizájnos, amiben felszolgálják: fehér zománc alapon madárkák csivitelnek a fákon, virág illatozik a dzsungelben és hasonlók; mindez drámai színekkel megfestve. Körülöttünk ugyanez, élõben.

    A kaja után megindulunk. Elöl a egyik guide, strandpapucsban, utána a színtársulat. A guide nem cuccol sok mindent: jobb kezében egy bot, bal kezében semmi, hátán egy kis hátizsák, amire rá van akasztva egy csomag szeletelt kenyér. Ez képezi majd a reggeli alapját, holnap. A csapatot a másik guide zárja, akinek feladata a még az is, hogy akárhányszor is feléje fordítom a kamerát, lelkesen integet és hallózik.

    Az út folyamatosan emelkedik: hol jobban, hol kevésbé. Néhol egy-egy tisztáson is áthaladunk, de végig a hegyoldalban caplatunk. A tisztás részeken a sapka muszály, mert ezerrel tûz a nap, az erdõs részekben pedig elméletileg valami a nyakadba eshet: pók, kígyó, mondjuk. Pára, forróság. Hûsítõ szellõrõl ne is álmodozz. Két percen belül izzadunk, mint egy ló és szép piros lesz mindenkinek az arcocskája. Lihegés. A fiú elég jó tempót diktál, de még bírjuk. Egy óra múlva egy bõ vizû patak mellé keveredünk, ami a teljes erõvel zubog lefelé a sziklákon. Egy darabig mellette megyünk, majd itt az elsõ átkelés. A guide mutatja, hogy le a cipõt, mert úgy jobb. De én okosabb vagyok és felmérem, hogy ha nem esem bele a vízbe, a bakancsom vízhatlan rétegénél jobban nem fogok belemerülni, miközben a köveken szökellek tova. A gondolatot tett követi és ennek kapcsán simán beleesek a vízbe. Nem nagyon, csak úgy, hogy a bakancsaimba néhány liter kerül. Zs. önfeledten kacarászik mögöttem és a video után kapkod (úgy osztottuk be, hogy én fotózok, õ pedig videózik), hátha lesz még ilyesmi. Néhány méter után újabb átkelés, de itt már tökig ér a víz, nincs mese. Valamilyen ötlettõl áthatva most már én is leveszem a különben is csuromvíz csukát és így megyek át. Magamat sem bírom követni, logikailag. Pihenõ, lerogyunk. Mindenkirõl szakad a víz, a pólók totál átázva.

    Indulás után azt hiszem, hogy rossz lesz belebújni a vizes cipõbe, de ez csak a szegény Nemecseknek okozhatott gondot, mert a Fûvészkert nem thai dzsungel. Ezen a hõmérsékleten, meg ilyen verejték mennyiségben totál mindegy. Ettõl felvidulok.

    Újabb egy óra kaptatás után (szigorúan felfelé) érünk el a vízeséshez, amelynek hármas szerepe van: egyrészt nagyon nagy a látvány, másrészt felüdít, és le is lehet mosakodni. Amire pedig alaposan szükség van, mert az egész csoportról dõl az izzadság.

    A vízesés egy meredek esésû, bõséges pataknak köszönhetõ; ez a zuhataga öt méterrõl dönti lefelé a vizet. Szépen alá lehet állni, de csak óvatosan, mert egy pillanat alatt lever a lábadról.

    (Mialatt lever, folyt köv.)

Hozzászólás: Thai-Laosz 2001 5.rész
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.