Thai-Laosz 2001 8.rész

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Thai-Laosz 2001 8.rész

  • Ennek a témakörnek tartalma 0 résztvevő és 0 hozzászólás.
  • Indította
    Témakör
  • #1495 Hozzászólás

    Pó apó

    A határon nincs nagy tökölés: pecsételnek, ûrlapokat töltögetünk majd érdeklõdünk a ferry (ismered a viccet, hogy melyik Feri?) iránt. Néhány felirat már itt is hirdeti a slow és a fast boot utazási lehetõségeket lefelé a Mekongon, Luan Prabang-ig. Úgy döntünk, hogy inkább majd a túloldalon, Laoszban próbálkozunk, ahonnan amúgy is indul. Mint kiderül, az ár itt kb 15 %-kal drágább. Ez nem egy tétel, de odaát is simán meg lehet venni, akkor hát minek.

    A Feri egy karcsú, hosszú motorcsónak. A mancsaft egy fasziból áll, az utaslistát mi képezzük. Fix áron dolgoznak: 20 B/fõ. A Mekong itt 300 – 400 m széles körül lehet, de igazából erre nem esküdnék, mivel sosem voltam jó tachiméter helyett. Minden gond nélkül átérünk. A hazai szocialista idõkre élénken emlékezve várom a szúrós tekintetû határõrizeti szerveket és egyéb rossza arcú csinovnyikokat, ehhez képest egy barátságos lány a hivatal, míg Zs-t egy másik ablaknál a szintén barátságos fiúval kerül szembe. Általában az tartom jónak, hogy egymás után menjünk az ablakokhoz a határokon, mivel akkor elég az elsõ alkalommal, egy határõrnek megfejteni a mi egzotikus útlevelünket, és a kérdéseket is elég egyszer megválaszolni. De itt ez nem jelent akadályt: simán bejutunk.

    Lépünk pénzváltás ügyben is. Egybõl a határállomás irodája mellett van egy másik ablak, ahol a pénzváltó ül. Úgy gondoljuk, hogy a hat napra kettõnknek elég kell, hogy kegyen 150 USD, így betoljuk az ablakon. Kapunk helyette elõször is ûrlapokat, anyja neve és egyéb ezernyi adattal. Mindenféle barom számokat irogatok (pl. útlevélszám, vízumszám, ilyesmik helyett), mivel már eltettem az irományokat, de a faszinak szeme sem rebben. Nem úgy a dollároknál: egy 1987-es 50 USD-s vissza ad, hogy neki újabb kell. Megnézem a szortimentet: van, és erre megnyugszik. Nem mintha történetesen pont az USD-nél annyira lényeges lenne, de semmiféle technikai segédeszköze, UV lámpa, ilyesmi nincs a hamis bankók kiszûrésére: itt aztán egy jobb printeren készített hamisítványok is simán elmennének.

    1 USD-ért 9500 kip (K) az árfolyam. Az ürge elkezdi tornyokba rakni a kb. másfélmillió kipet, mire elhûlünk a pénzhalom láttán, és gyorsan visszaveszünk 50 dolcsit. Így is marha boldogak vagyunk a maradék milliónkkal. Tesszük, ahová tudjuk: széleskörû klasszikus mûveltségembõl fakadóan tudom, hogy Gorcsev Iván a sapkája alá is tett egy köteg pénzt, így ezt én is megpróbálom, de nemigazán mûködik. A címletek inkább 2000 K, ritkábban 5000 K. Zs. a hotelben végül megszámolja, és valóban pontosan annyit kaptunk belõle, amennyit kellett. Hiába, a szocialista öntudat.

    A folyótól egy rövid, emelkedõ utcán érkezünk be Houang Xai citybe. A város egy falu, méghozzá elég kicsi. A LP-ben térképestõl szerepel, de a térképen jóval nagyobbnak tûnik. Egy hosszú fõutcával bír, egyik legvégén a slow boat indulásával, a másik végét meg nem tudom, mivel nem mentünk el addig. A feri utcáján felmenve egy lépcsõsorhoz érünk, szép sárkányos díszítésû korláttal vezet tovább a dombon levõ vat-hoz. A lépcsõtõl balra egy kolonialista stílusú, de szépen felújított guest house hirdeti magát és nem is vacakolunk tovább: a recepción üldögélõ, barátságos lao srác 6 USD-ért számítja a ventillátoros, zuhanyozós szobát, amit elfogadhatónak érzünk és becuccolunk az elsõ emeletre. A recepció mellet egy plakát int a kábítószertõl való tartózkodásra: a szövegét nem bírom ugyan megfejteni, de a látvány magáért beszél: egy elkínzott arcú fiatalember küzd a testét laokon-csoport módra behálózó mák cserjével, mögötte pedig egy csinos lány és egy gyermek nyújtja kezét segítségként. Úgy tûnik, hogy a fiú már-már letépi magáról az indákat, úgyhogy ha valaki arra jár legközelebb, nézze meg, hogy sikerült-e azóta. Én bízom a srácban. Ettõl függetlenül, itt sem kínálgatnak kábszerrel. A végén még teljesen lejövünk az anyagról, és pont az Aranyháromszögben. Micsoda blama!

    A szobák elõtt elég nagy elõtér van szépen faragott, hatalmas fakarosszékekkel, asztallal. A teraszról pedig remek a látvány: alattunk az utca, szemben a Mekong és a túlsó thai part. A szoba kényelmes, bár én nem biztos, hogy vörösre festettem volna a falat. De jól mutat a beáramló napfényben. A fan remekül bírja: alapjáraton kavar, és ennek ellenére megfelelõre hûti a meleget. Mert az van az utcán, rendesen. A helyiek nem is nagyon mászkálnak, csak néha hallatszik egy-egy tuk-tuk recsegõ hangja. Van pár motoros is, amin többnyire ketten üldögélnek, és nemritkán fiatal lányok. Iskolából jövet-menet. Látszik, hogy az idegenforgalom azért hagy itt némi pénzeket.

    Mi is nekilátunk itthagyni valamit a pénzkötegekbõl. Elõször is egy sörbe fektetjük és megállapítjuk, hogy ez a befektetési forma igen kedvezõ. A sör neve Lao Beer, és mint ilyen némileg jobb a thai Changnál. Valaki azt írta, hogy cseh a licence -hát én azért kikérném a csehek nevében -Prágában azért mintha másmilyen lenne a nedü. Zs szerint azért érezzük jobbnak, mert a Chang rossz ízû volt, ez pedig egy-az-egyben vízízû, így tehát élvezetileg is iható, nem csak kötelességbõl. De ez csak duma, mert azért jól esik. Kaja is kerül mellé: a szokásos zöldséges tészta, ami árban szintén nem egy durranás. Az árakról nemigen fogok sokat írni, de meg is mondom miért: minden olcsó. Hogy mennyire?

    Mint már említetem volt, beváltottunk 100 USD-t, pár nap múlva még 30-et hozzá, meg még 10 -et, de kb 8 USD-nak megfelelõ Kip-et Laosz elhagyásakor vissza is váltottuk csengõ thai bath-okra. És ez volt 6 nap, szállással, kajával, hajóval, busszal, ajándékokkal. Kettõnkre. Csak ízelítõként megemlítem, hogy még BP-en egy utazási iroda ajánlatát (õk egy thai irodát közvetíttek, ami különben az interneten is fent volt) nézegettem. Ugyanazt az útvonalat ajánlotta, amin mi is végig fogunk menni, Chiang Mai-tól Vientienne-ig. Az õ áraikban a kaja nem volt benne, csak a reggeli, meg egy guide aki vezet és megszervezi, hogy ne kelljen közlekedési jegyekért, szállodáért magadat fárasztanod. Na, ez került volna fejenként 420 USD-ba. Mi -mondom ezekkel a plusszokkal, és mindennel együtt- remekül kijöttünk 132 USD-ból. Ketten. Ennyit az irodákról.

    Üldögélünk a szállóval majdnem szemben az utca túloldalán levõ kajáldában. Jólesõ érzéssel -eddig minden simán ment, jeligére- nézelõdünk és azon törpölünk, hogy miként szervezzük meg a hajóutat, a Mekongon lefelé. Erre két lehetõség is kínálkozik, általában.

    Elõször is beülhetünk az ugynevezett fast boat-ba, ami egy halálira karcsú, hosszú motorcsónak, az eleje kimagaslik a vízbõl, a végében pedig egy versenyautó teljesítményû motor bõg, amit a tutajos 100 %-ig ki is használ. Ennek következtében a csónak, a benne elférõ, maximum 6 – 8 fõvel eszeveszett sebességgel teper, és úgy szól, mint egy vadászrepcsi, csak annál jóval veszélyesebb. A Mekong -mint majd aztán látni fogjuk- lejjebb egyáltalán nem az szelíd, lágy folyású, Duna-jelleg, bár itt még igen. A vízszintje az esõktõl függõen erõsen változó, és a benne összevissza elhelyezkedõ sziklák hol kilátszanak a vízbõl, hol pedig nem. És miután a fast boot õrülten nyomul, elég egy rossz mozdulat a söfõrtõl, vagy egy nagyobb örvény (az is van, bõven) dobja meg a csónakot, netán éppen a csónak okozta felcsapódó hullámok és párafüggöny miatt ne legyen tiszta kép, és az utazó társaság repül. Ezért többnyire bukósisakot is visel a tisztelt résztvevõ gyülekezet, de szerintem ez sem garancia a túlélésre. Meg ezt mondja a LP is. Ennek ellenére mûködik a dolog. Szerintem belföldiek használják, akiknek valamiért sürgõs, mivel más lehetõség a közlekedésre nemigen van, de valószínûleg külföldiek is, mivel útközben találkoztunk minket leelõzõ fast boatokkal, amibõl lelkesen integetek felénk -a bukósisak miatt lehetett az akárki-, a helyi pedig nem egy integetõs típus. A csónak különben 5 – 6 óra alatt leér Luan Prabang-ba. A LP óvva int, nehogy a fast boot-os maffia karmaiba essünk és rábeszéljenek minket erre a verzióra. Hát lehet, hogy a maffia éppen szabadnapos volt, mert senki sem jött ilyen ötlettel.

    A másik verzió a slow boattal 2 napig tart: ezt a verziót néztük ki már BP-n is magunknak. Ez egy 40 személy befogadására alkalmas, nem túl széles, de jó hosszú, szállító csónak. Az oldala pl. zöld, sárga csíkkal, az alja pedig pirosra van mázolva. Mutatós. Végig tetõ van rajta, mégpedig úgy, hogy belül, a két oldalán körbevezetõ deszkán kuporgó nagyérdemû felegyenesedni nem tud, és ha közlekedni akar valamiért, azt csak szinte guggolva, vagy teljesen kétrét hajolva teheti meg. De miért tenné egyáltalán? Hát azért, mert esetleg fel kívánja keresni a hajó végében telepített klotyót. Ez maga az egyszerûsített tökély: ki van szedve a csónak aljából egy deszka, és te meg beletalálsz a lukba. Vagy nem. A vízöblítést automatikusan a Mekong biztosítja. (A víz nem jön fel, mivel a hajó vége a vízszint fölött van.)

    Az utazóközönség (vagy ha nincs utas, akkor a szállítandó rizs, kokain miegymás) elhelyezésére szolgáló rész elõtt van a parancsnoki híd, ami a hajó elejére állított, két darab mûanyag székbõl áll: egyiken ül a mester, a másikon a segéderõ, aki idõnként átveheti gyakorolni a kormányt (rendes, kerek, trabant-jellegû), de különben indulás/érkezésnél a kikötés és a cuccok kezelése (ezek a tetõn utaznak, jól lekötve), menet közben pedig a fegyelmezetlen turisták meg-rendszabályozása képzi a munkaköri leírását.

    A csónak hátsó traktusában vannak a lóerõk és a kezelõ személyzet. A lóerõk alatt egy rohadt nagy diesel motort kell érteni -az elõbb leírt szaniter egységhez e mellett kell elmászni: hát nem semmi teljesítmény nem hozzáérni, de nagyon megéri kihagyni mert piszok forró!-, a személyzet alatt pedig egy izzadságban úszó fazont, akinek legfontosabb feladata, hogy a motor ne álljon le (mert akkor a hajó irányíthatatlanná válik, és kenõdünk a szikláknak neki), egyébiránt pacallá fõ a forró motor mellett. emellett környezetvédelmi feladatokat is ellát, miszerint ugyanis a tüdején keresztül szûri a motorból kiáramló sûrû, fekete füstöt. Dicséretes foglalkozás, szép szakma.

    Gondolatilag visszatérve tehát a jegyvételhez, itt is két lehetõségünk kínálkozik: a csónak ugyan csak 11 órakor indul, de reggel 8-ra oda kell menni az induláshoz és jegyet venni. Azt mondják, hogy mûködõképes, de a másik verzió sem rossz: fel kell állni most az asztaltól és kemény 2 méter megtétele után be kell esni a szomszédos sufniba, ami különben utazási ügynökség és meg kell venni a jegyet. Ezt választjuk, így pár perc múlva már le is rendezzük a dolgot: 9-re kell ide majd kisétálnunk, és ki is visznek a kikötõig. Az árra nem emlékszem teljesen: 10 USD, de nem tudom, hogy egy vagy két személyre. (Valószínûleg egynek.) Ezért tehát 2 napig ülhetünk egy csónakban. Éjszakára pedig majd megállunk valahol. Remek.

    Ezen is túlesve városnézés címû programot iktatunk be. Ennek keretében negyed órát sétálunk az egyik irányba, de igazából semmi különöset nem látunk. Zs-t már napok óta izgatja, hogy nem küldünk haza képeslapot, így nagyon megörül, amikor az egyik épületben a postahivatal körvonalazódik szemei elõtt. Gyerünk, ejtsünk el néhány bélyeget. A postahivatal környéke ugyan totál kihalt -csak egy faszi szerel valami motort az utcán elõtte; csak ránk néz és tovább barkácsol-, de nyílik az ajtaja, tehát bemegyünk. Egy nagy hodály, és tök némaság. Hallózunk nagyokat, majd közelebb merészkedünk a pulthoz, ahol mint egy hidrogén bomba csapott volna be: minden úgy, ahogy az ember a munkaidõ lejártának pillanatában kiejti a kezébõl a tollat, papírt, szanaszéjjel minden, de sehol egy élõlény. Orrunk elõtt a hivatalos pecsétek halmaza: most aztán vihetnénk egy suvenírt, Houang Xai fõposta kerekbélyegzõjét, meg ajánlott és express, vagy hasonló dolgokat, de nem tudjuk, hogy ha elkapnának, akkor ez a szocialista államrend elleni szervezkedésnek is betudható-e, ezért inkább csak levideózzuk, de otthagyjuk. Igaz, fájó szívvel. Mai napig bánom.

    Kimegyünk és megpróbálunk valami nyelvet fogni (lásd újra: Egri csillagok), hogy a posta mégis mikor nyit ki, de csak nagy nehezen találunk valakit. A motort szerelõ pasi totál semmit sem ért, még a posta szót sem. Végül jön egy nyelv és tõle megtudjuk, hogy holnap 8-kor próbálkozzunk. Különben a motor szerelõ ürge a postás -említi még a nyelv. Ilyen nincs: az orra elõtt rámolhattuk volna ki az egészet, de ez biztos fel sem merült benne, hogy a fehér ember ilyen csúnyaságra is képes legyen. Nem messze van egy focipálya: gyerekek rúgják rajta a bõrt. Videózok, így megmarad az utókornak, ahogy nagy grimaszok közepette öltögetik rám a nyelvüket. De bájosak!

    Naplemente ügyben iparkodunk lejutni valahogy a Mekong partra, de olyan gyorsan megy le a nap (még teljesen látható, és nincs 1 perc és eltûnik), hogy ezt elbukjuk, mert nem érünk le idõben abban kiskocsmába, aminek a teraszáról az LP ajánlja. Így is nagy a hangulat: a esti párába burkolózó folyó, halkan érkeznek a parthoz a hullámok, a csönd, a jellegzetes halászcsónakokkal pöcsölõ helyiek, kis tüzek a parton; ez igen. Azért rendelünk egy sört is. Kõ pad, kõ asztal. Néhány fehér még bámul velünk együtt a tájra: fantasztikus a hangulat. Besötétedik. Szemben itt-ott a thai part halvány fényei csillognak.

    Lassan hazakocódunk. Még egy kis kaja (tavaszi tekercs: itt más típusú, mint a thaioknál: ujjnyi vastagok csak és teljesen vékony rétestésztába teszik). Zs álmos, és le akar feküdni. Én meg ki akarok még ülni a teraszra egy sörrel, ezért átsietek a boltba egy butéliáért, amit Zs fel is vesz videóra. Mikor visszaérek, Zs-t az emeleti elõtérben egy totál kox 35 körüli francia csajjal való erõteljes kommunikációban találom, amibe a szebb jövõ reményében én is bekapcsolódok, de érkezik a férj, és véget vet a nemzetek közötti párbeszédnek.

    Zs elvonul aludni. Én még egy idõközben befutó sváci ürgével taglalom ki a keleti emberek barátságosságát: minél inkább szocibb az ország, annál inkább romlik a vendégszeretet -állapítja meg. A thai-ok tök jól, a lao-k sem barátságtalanok, de szerinte a vietnámiak már eléggé kelletlenek, a kínaiak pedig kifejezetten barátságtalanok. Példaként említi, hogyha jön szembe veled egy thai, akkor az már elõre mosolyog, a lao-ra már neked kell mosolyognod, hogy viszonozza, Kínában pedig csinálhatsz bármi: mogorvák és totál értetlennek, vagy legalább is annak akarnak látszani.

    A faszi különben jól ismeri Magyarországot: azt mondja, hogy hozzánk a szállított mûzlit a Danone valamelyik kotyvalékának (sokáig éljen a gyõri Balaton szelet!) tetejére, de eladta a cégét és most itt élvezkedik. Készül még északabbra is, mert állítja, hogy ott még igazi szûz területek is vannak. Meg Burmában.

    2001. Nov. 9. Péntek

    Jót alszunk. Zs reggel kielégíti képes lap iránti szerelmetes igényét, és még 8 óra elõtt elmegy a postára, ahonnan megfelelõ számú és küllemû, felbélyegzett lapokkal tér meg. A szemben levõ kis étteremben reggelizünk: friss baguette -ebbõl veszünk még az útra is-, vaj, tea a menü. Odamegyünk az iroda elé, és pár tuk-tuk-nyi társunkkal együtt kihajtatunk a kikötõbe. A „kikötõ” enyhe túlzás: visz egy út lefelé a folyóhoz, és ahol beleér a vízbe, ott ki van kötve néhány nagy csónak. Ahol épp nincs út, ott jó nagy sár van: végül ezen keresztül kecmergünk át.

    Rajtunk kívül kb. 60 fehérember várakozik hogy bezsúfolódjon a slow boatba, és az indulásra. Gyors pillantással is felmérhetõ, hogy a legidõsebb is csak huszonéves lehet: a világ minden tájáról és többnyire lányok, kettesével. A mi csónakunkba végül 40-en férünk be, jól összeszorulva. A nagy csomagokat a masiniszta segédereje erejével feltaszigáljuk a tetõre és alaposan le is rögzítik. Szükség is lesz rá, mert a sziklákat és örvényeket kerülgetõ csónak elég jó sebességgel halad, és egy-egy kanyarnál jól meg is dõl.

    Két csónak indul majd lefelé turistákkal. Mikor mi odaérünk a beszálláshoz, már szinte tele van a csónak, így arra hajtok, hogy utolsóként érjünk a hajóhoz. A faszi végül minket is feltuszkol a sártengerbõl a csónakra vezetõ pallóra, és így sikerül pont olyan helyen leülni ami felett elhúzható, így el is van húzva a tetõ. Ez nagy mázlinak bizonyul, ugyanis bármikor fel tudok állni nézelõdni, filmezni, vagy a lábamat kinyújtóztatni. A társaság normális, csak mellettem üldögél egy totál meghökkent képû amerikai csaj: bizonyára nem így képzelte a kéjutazást. A csaj kb 150 cm magas, a pasija pedig egy kopasz benga, valami oknál fogva egy mandolint tuszkolgat valahová a csónak elejébe. Tõlünk jobbra, a hajó elejében kuporog két bûn ronda olasz nõ, két (kelet)német nõnemû (brrr!); egyszer megszólaltam németül, és ez majdnem a vesztem lett, mert az idõsebbik utána csak végül akkor szokott le rólam, amikor a hetvenhetedig kérdését sem voltam hajlandó megérteni. De a fiatalabb sem egy matyó hímzés. Szemben néhány ábrándos tekintetû észak-európai szõkeség vackolt be. Az egyik igen dizájnos leányzó, és mivel egy rövid és viszonylag bõ szárú short volt rajta, ahogy szemben ült, enyhén széttett lábakkal, bugyi nuku, hm… El tudod képzelni? De hát egyszer élünk! Gondolom nálunk is kinn volt néha a himbilimbi, bár ezt a látványt -éppen a saját felfedezés szinten tartása miatt- megpróbáltam a magam elõtt levõ fotós hátizsákommal mérsékelni. (Meg, hogy ne keltsek hiú reményeket.)

    A fiúk -jóval kisebb számban vannak- a hajó hátsóbb részeire kerültek, de ezt tényleg csak a véletlen érkezési sorrend okozta. Ott aztán elég szar lehetett végigülni az utat, bár sokan közülük kimásztak a tetõre és a csomagok mellé telepedtek. De a hangulat vidám. Várokozásteljesen szemlélõdünk egyrészt egymásra, másrészt az óránkra, melyen már harminc perccel is elmúlt a kitûzött, 11.oo-s indulási idõpont, harmadrészt a többi csónak berakodására. Végül bedurrantják a motorokat és elárasztanak bennünket kipufogógázzal, de elindulunk és a menetszél kisöpri a szmogot. Két csónak viszi a turistákat; miénk az elsõ. A második csak félig van tele: itt árucikkeknek is jut hely, meg néhány helyi is nézeget kifelé. A mi csónakunk oldalt végig nyitott, a másik végig zárt, csak egy-két ablak van rajta. Elég szar érzés lehet bent kuksolni órákon keresztül, de úgy tûnik, hogy ezt a „hajózó személyzet” is tudja, mert nem zavarja le a tetõre és hajó orrára kitelepedõ embereket. Mi is kiülünk ugyan, de az örvényesebb, sziklásabb részeken a segéderõ a helyére igazít mindenkit. Kétségtelen, hogy egy-egy nagyobb kanyarodásnál, ha az ember éppen áll, meg lehet inogni és nem nehéz belezúgni a vízbe. De ez nem történik meg, még velem sem.

    Süt a nap, jó az idõ, és jó tempóban haladunk. Balra a kifejezetten hegyes Laosz, jobbra a lankásabb, dombosabb Thai, de gyorsan változik a kép: elhagyjuk a határt, beérünk Laoszba, és mindkét oldalt hegyek szegélyezik a folyót. 2 óra után kikötünk egy olyan helyen, ahol az égadta világon semmi érdemleges nem történik, hacsak az adminisztrációs ellenõrzést nem tekintjük annak. Valószínû, mivel már beértünk Laoszba, ez egy határellenõrzõ pont. Itt van néhány szúrós tekintetû katona, de inkább a bikiniben káprázó lányokat vizsgálják a szemük sarkából, a sötét napszemüveg mögül, megõrizve a szocialista embertípus felsõbbrendûségét az elkorcsosult nyugati társadalom bármennyire is mutatós egyedei felett. Utasok ki nem szállnak, újak nem érkeznek. Igazából nem is igen lehet hogy honnan, mivel semmiféle település nem látszik a környéken. Ennek ellenére két helyi delnõ érkezik, kezükben elegáns napernyõvel, lábukon strandpapuccsal szemrevételezik az utazóközönséget. Mintha valami igen fontos dolguk lenne a parton, fel s alá sétálgatnak. Korzózás. Zsíros üzlet reményében jégkrém árus néni ereszkedik le a meredek parton, de nem lesz nyerõ a cucca. A fehér ember feltalálja magát még e fokozott helyzetben is: az egyik srác kipattan és valami bódét fedez fel, ahonnan sörökkel jelenik meg. A jégkrémes azok után végleg feladja, hogy egyre több srác követi a példát és sört vételez. Ez persze nem zavarja a hajóvezetõt abban, hogy rajtaütésszerûen el ne induljon, de a nagy kiabálást értékelve végül megvárja a lemaradtakat.

    Utazunk, kerülgetjük a sziklákat. Néhol a különben nagyon széles folyó csak igen keskeny csíkban hajózható. A sziklák kerülgetése érdekében elég erõvel kell nyomi a motornak a gázt, hogy a hosszú csónak képes legyen sikeresen szlalomozni. De a majszter érti a dolgát. Megszokjuk a hirtelen kanyarodások közben a csónak recsegését és nézzük a sziklák körül megtörõ, esetenként vissza felé is áramló sárgásbarna vizet. Néhol akkora örvény alakul ki, hogy szinte süpped befelé a víztükör, ahogy forog, tajtékzik. A hangulat teljesen laza lesz: kiülünk a tetõre, az oldalára, mindenhova. A segéderõ hátrajön, lezavar. 5 perc múlva újra kezdhetné, de szerencsére tényleg csak a legrosszabb részek elõtt lép fel erõteljesen.

    A érintetlennek látszik a táj. A part vörös agyagos, fõként az egyre inkább lejjebb ereszkedõ napfényben, mögötte pálmafák, vagy dzsungeles, sûrû. Csak ritkán lehet füstöt látni a domboldalakon, vagy néha dagonyáznak a vízparton bivalyok (ezek közül van teljesen szõrtelen -vagy világos szõrû?-, rózsaszínû típus is), és meztelen, fürdõzõ gyerekek. Integetés. Idõnként néhány kunyhó is látszik a part mentén, körülöttük emberek -talán piac lehet, de elég messze van ahhoz, hogy jól lehessen látni. Fotózás, bár a 300-as tele sem tudja elégé közel hozni, hogy valódi életkép legyen belõle, ráadásul a csónak mozgásban van, így az élességgel is problémák adódnak. Hiába, széles a Mekong: a mögöttünk levõ másik csónak is szinte eltörpül rajta. Éktelen lármával egy-egy fast boat is elhúz. Életveszély, még nézni is, ahogy vágtat a sziklák között. A marha erõs motor szinte a víz fölé emeli a csónakot, meg amúgy sincs nagy merülése a néhány szállított ember miatt -ez utóbbi okán az emberveszteség is limitált. Mert, ha ezek nekiívelnek egy sziklának, vagy rászaladnak egyre…

    A Mekong keskenyebbé válik, még örvényesebb, és már nemcsak a sziklák miatt kell irányt változtatni, hanem maga a folyó is 200-400 méterenként fordul jobbra, balra, ahogy a kerülgeti a meredeken kiemelkedõ, sûrû erdõvel borított hegyeket.

    6 órás, igen élvezetes utazás után megérkezünk Pakbeng világvárosba. Egy percig sem unatkoztam, mivel a táj és maga a szituáció mindig kínált valami érdekeset. Miközben én nem gyõztem nézegetni, a rutinosabb útitársak közül páran olvasgattak, vagy aludtak a tetõn. Zs. is elbóbiskolt néha, ami nagyon nehezményeztem: bambuljon kifelé, ne aludjon, de megnyugtatott, hogy csak ellenõrzi a szemhéja fényszûrõ képességét. Nagy duma. Különben a menetszél miatt nem volt érezhetõ a napsütés ereje, de azért én felkaptam azért a sapkámat, és tutira vettem, hogy a többiek lazán megégnek. De nem.

    Szóval Pakbeng. A település egyetlen funkciója, hogy az itt naponta partraszálló 60 – 80 embernek szállást és kaját biztosítson. A viszonylag simára döngölt sár parkingnál már ki van kötve egy slow boat, de nem ilyen fapados, mint a miénk: a tetõt faragott oszlopok tartják, és támlás székek biztosítják a kényelmet. Az ezzel érkezõ néhány gazdagabb (fúj!) utazó már elfoglalta az egyetlen szállodát (csillagászati 20 USD/szoba árfekvéssel), ahová különben eszünk ágában sem volt menni. Minket nem itt, hanem a folyó egyéb, kiszállásra egyáltalán nem felkészített részén borítanak ki: egy deszka a csónak és a sár közepe között, oszt go. Én kikecmergek a két kis hátizsákkal (egyikben a fotós cucc, a másikban mindenféle baromság), Zs. pedig megvárja, míg a tetõrõl leadogatják a nagy hátit. Fél méter magas gyerkõcök (8 éves átlag) rimánkodnak, hagy vihessék a nálunk nagyobb, és talán súlyosabb cuccokat. Biztos jól jönne nekik a pénz, de senki nem tudja magát túl tenni az emberiességi megfontolásokon. Bár nem tudom, hogy mi lenne helyes: fizikumukat és korukat meghaladó munkát végeztetni velük (lásd csomagordás), hogy legalább pénzhez, és így kajához, ehhez-ahhoz jussanak. Legjobb valami tanácsot kérni tõlük (pl. szállásra kísérjenek) és ezt honorálni valami összegekkel. Neked ez nem tétel és a gyerek nagyon örül neki.

    Egy kis kitérõ: már hazatérésünk után a http://www.utazas.com-on vita alakult ki Burma (Mianmar) kérdésben, mármint, hogy menjünk-e egyáltalán oda, és így az ottani rezsimet az elköltött pénzeinkkel is támogassuk? Vagy ez inkább a demokratizálódást segíti elõ, és az otthagyott dollárok a nép megélhetését segítik elõ? Emlékszem, hogy valaki nagy eredményként könyvelte el, hogy a Triumph bezáratta az ottani gyárát, mert jogvédõ szervezetek felplankolták, hogy gyermekmunkával készülnek a holmik. Mert inkább az éhenhalás, mint a kizsákmányolás -így a jogvédõk jótanácsa. Mivel a vita maga is érdekes volt, meg aztán jó korrajzot (és kór-rajzot is: hogyan indult valami Burmáról és csapott át egyik pillanatról a másikra haza politikai acsarkodásba) adott a 2002. választás elõtt hónapokról, úgy gondoltam. ide másolom. Ezt meg is tettem, de idõközben olyan ocsmány stílus vett erõt egyes, látszólag emberszabású választópolgárokon, hogy nem kockáztatok, és visszavonulót fújok. Nem magam miatt: sokan fogják magukat szégyellni néhány hónap múlva (bízom benne), minek õket erre emlékeztetni is.

    Térjünk vissza Pakbengbe. Folyik a csomagosztogatás a csónak tetejérõl. A segéderõ a tetõn áll, a publiukum az agyagos, sáros parton. Zs. viszonylag az elején kapja meg a cuccot, így nem sokan vannak elõttünk, akik nekivágnak a lejtõs utcának, ami maga a falu. Az egyetlen, ámde megfelelõen lenézett hotelt nem vesszük igénybe -azért bekukkantunk, de nem is törik magukat értünk- és guest house után nézünk. Na, ez nem nehéz: az egyik ház guest house, a másik valami bolt, a harmadik pedig kajálda az egyetlen (és ezért egyben Fõ) utcán. Táblák ugyan mutatnak, hogy nagyon jó szállások vannak valamerre balra, 100 m-re, de tudod, ki gyalogol valami ismeretlenért, meg azért azt egy éjszakáért. Ezért aztán az elsõ guest house-nál megállunk. A faszi mutat egy kétágyas szobát a földszinten, és két egy ágyast az emeleten. Van össz vissz 10 szobája talán. A guest house-ok nem kifejezetten Hilton típusúak: bambuszból, deszkákból összetákolt építmények. Egy éjszakát persze simán ki lehet bírni a 3×4 m-es szobában, a belmagasság alig 2 méter, két (egy) ágy van benne, közöttük egy magyarosan hokkedlinek alázható kisasztal, azon egy ventillátor (de nem kell), és a fal nyugati magazinokkal van kitapétázva -Zs fejénél egy német újságból való mosóporos hölgy mosolyog, én a kohászok nehéz életébõl leshetek el megragadó pillanatokat. De van moszkítóháló, meg az ablakon rács: bambuszból… Ha kicsit jobban megfogom, a kezembe marad. De minek fognám meg? Fõként kicsit jobban?

    A szoba tiszta, és a dzsungel után még kényelmes is, bár Zs. nyafizik, hogy a matrac keménysége vetekszik a bambuszpadlóéval. (Különben itt követtük el az egyetlen nem-elõvigyázatos dolgot: levettük a nyakunkból az okmánytartót és az asztalra tettük éjszakára. Bárki benyúl a „rácson”, kivehette volna onnan.) Feltettem a videóra a töltõt is éjszakára, de sokra nem mentem vele, mert 11 óra magasságában a falu elektromos ellátását biztosító generátort kikapcsolták. Így aztán a ventillátor sem mûködött volna -persze, egyáltalán nem is kell. Talán napközben?

    Kemény 2 dolcsinak megfelelõ kipeket fizetünk és jól járunk, hogy nem tököltünk a szállás választással: mire a csónakosok nagyobb része eldönti, hogy mit is csináljon és nekivág az emelkedõnek szállás után nézni, a mi tulajunk már büszkén teszi ki az ajtóhoz a „today full” örömteli tábláját. Végül szerintem mindenkinek jutott a faluban hely, de többet kellett érte mászkálni.

    A fürdõ a ház mellett van: egy helyiségben egy mosdókagyló és egy hordó hideg vízzel, benne egy vízmerõ lábos. Persze, mitõl lenne meleg? De miért is lenne hideg? Szóval nem hideg, de nem is melegített. Engem nem zavar, magamra öntözgetem és igen jól esik, de Zs. nem esik ilyen túlzásokba. A WC a földes utcácska túloldalán van. (Ez kb. 4 méter járóföldet jelent, közben a népmesék szerinti betérõ csárdákkal. “Menj tovább édes fiam és vagy negyven betérõ csárdányira innen” -így Benedek Elek útbaigazítása a Többsincs királyfi-ban- és megtalálod a klotyót -így én Laoszban.). A szanitari egység mögött a Mekong, amire használat közben remek a kilátás. A világítást egy gyertya, a komfortot a fajansz („toppantós”, vagy más néven guggolós típusú) klotyó, a világvárosi eleganciát a WC papír (van!!) biztosítja, a váratlan meglepetéseket pedig az, ha valaki rádtör, miután zárni nem lehet. Õrt állunk egymásnak, hogy az akció békében lezajolhasson. Ezáltal a béke õrei vagyunk. Állunk a vártán.

    Hamar sötétedik, és az õserdõben már tapasztalt párássá, hûvösebbé válik -de senki ne gondoljon valami hidegre! Miután meghúzzuk a whiskyt, sörök és kaják után nézünk és mindezeket megtaláljuk a túloldalon kb 10 méterre feljebb, egy evõdében. Miután Thaiföldön minden 3 méteren fõz valaki valamit, itt ezt a plusz 7 méter gyaloglást betudjuk a szocializmus gyermekbetegségének (a szocializmusban az a jó, hogy mire kinövi a gyermekbetegségeit, addigra át is alakul rendes magángazdasággá).

Hozzászólás: Thai-Laosz 2001 8.rész
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.