Visszaemlékezés Líbiában eltöltött éveimre

Kezdőlap utazas.com Fórum Útleírás Visszaemlékezés Líbiában eltöltött éveimre

  • Ennek a témakörnek tartalma 94 hozzászólás, 8 résztvevő. Utolsó frissítés:  EBO 3 éve telt el.
  • Indította
    Témakör
  • #1132 Hozzászólás

    Gábor

    Így a tél kezdete felé, mikor az utazási láz csillapul és a hamar sötétedõ estéken felidézzük nyári emlékeinket, talán több idõ jut útiélmények olvasgatására is.
    A közelmúltban a HIX-en közöltem egy kilenc részbõl álló visszaemlékezés félét a nyolcvanas évek második felében Líbiában töltött munkáséveimrõl. Feltételezem, hogy az utazás fórum írói és olvasói közül nem mindenki tagja a HIX levelezõlistának, így ha van igény rá, szívesen felteszem ide is.
    Nos, van kedvetek olvasgatni?
    üdvözlettel
    Gábor

14 hozzászólás megtekintése - 81-94 / 94
  • Szerző
    Hozzászólás
  • #55137 Hozzászólás

    peti

    Mit tanacsolsz

    annak, aki most olvasott 1 allashirdetest, h. Libiaba keresnek szakembereket….
    Az ottani korulmenyekrol most, h olvastam leirasodat mar kepet kaptam.
    Nem tudod, h mostansag 1 magyar mernok mennyit tud ott keresni???

    #55136 Hozzászólás

    Gábor

    Hát, ha tetszett,

    akkor nem volt értelmetlen megírni.

    üdv
    Gábor

    #55135 Hozzászólás

    Sajo

    koszi

    …ez nagyon jo volt.

    Sajo’

    #55134 Hozzászólás

    Gábor

    Líbia 9. (befejezõ) rész

    9. rész
    A másik hosszabb utam a Miszurata-Gadamesz útvonalon haladt 1989 nyarán. Ezt az 1600 km-t egy magyar munkatársammal csináltuk végig két nap alatt. Az idõ itt is kemény korlátot szabott terveinknek, de mivel a Szaharában való utazás önmagában is élmény, nem éreztük elvesztegetettnek az autóban töltött idõt. Közlekedési eszközként vállalatunk 1200-es Lada gépkocsiját, a szovjet ipar remekét használtuk. Mondom ezt csak félig ironizálva, mert ez az autó, bár nem tartozott a csúcsmodellek közé, két embernek tökéletesen megfelelt egy hosszú utazásra. Nyugati kollégáink, akik az akkori mûszaki színvonalhoz illõ, korszerû autókkal járták Líbiát, sokszor lenézték az ezekhez képest primitívnek tûnõ Ladát, de ez az orosz autó a maga igénytelenségével és egyszerû szerkezeti megoldásaival a líbiai viszonyokra termett. Az olyan országokban, ahol a szervizszolgáltatások finoman szólva is alacsony színvonalúak, már ha egyáltalán léteznek, egy autó legfontosabb paramétere a megbízhatóság és minden más csak ez után jön. A Lada ennek megfelelt. Sivatagi környezetbe egyébként is olyan kocsi való, melyet adott esetben az autós maga is meg tud javítani az út szélén vagy egy kis faluban. A mai, elektronikával kitömött autók, legyenek bár dögös terepjárók, nem igazán valók elhagyatott terepre, mert szakszerviz nélkül lehetetlenség õket megjavítani. Ezek pedig kõsivatagok vagy õserdõk mélyén meglehetõsen ritkán fordulnak elõ. Leginkább soha.
    Tehát egy nyári hajnalon bevágtuk magunkat az autóba és elindultunk. A tengerparti úton megtettük a már sokszor megjárt Miszuráta-Tripoli szakaszt és Tripoliban délnek fordultunk Azizija felé. E város nevével sokszor találkozhatunk különbözõ földrajzi szakkönyvekben, mert ez a hely tartja a Föld nem hivatalos melegrekordját, 57,8 Celsius fokot. Kissé kétlem, hogy a Szahara belsõ, ember nem járta térségeiben esetleg nem lehetne magasabbat is mérni, viszont ilyen helyeken nincs meteorológiai mérõállomás, amely regisztrálná a hõmérsékletet. Azizija után nemsokára feltûnik a Nefusza-hegység, amely tulajdonképpen az elõzõ részben már említett Hammada Al-Hamra mészkõfennsík erózió által szabdalt pereme. Az út hosszú kilométereken át a Dzsefara síkságból hirtelen 700 m-es magasságba szökkenõ fennsíkperem tövében halad. A Dzsefara-síkság, amely nagyjából Tripolitól kezdõdik és a tengerpart mentén átnyúlik Tunéziába is, egy tájképileg nem túl vonzó terület, viszont mezõgazdaságilag mûvelhetõ, mert a fennsíkra hulló esõk itt bukkannak elõ források formájában. Egymást érik a kisebb-nagyobb települések. Tidzsi után az út ismét délre fordul és egy hatalmas, sok kanyarból megépített szerpentinen felkapaszkodik a fennsíkra, Nalut városába.
    Itt Nalutnál hagyjuk el a civilizációt és lépünk a Magyarországnál nagyobb területû Vörös Kõsivatag területére. Elõttünk egy csak a peremi területeken lakott, vízben szélsõségesen szegény mészkõplató fekszik, amely délen egészen az Ubári homoksivatagig terjeszkedik. Belsõ részét csak a hajdani karavánutak szelik át, de az általam vásárolt térképen már szerepelt egy tervezett aszfaltút nyomvonala. Nalut után 100 km-ig nincs település, az autó monoton száguld a rendkívül gyér forgalmú úton, hol egy vádi fenekén, hol a vádi peremén. Halott, izzó vidék, a tájban egyetlen zöld folt sem zavarja meg a sziklák uralmát. Szinavannál tûnik fel az elsõ település. Az út menti dombon egy kisebb, török kori vár maradványa omladozik. A hosszú aszalódás után itt álltunk meg elõször egy hosszabb pihenõre. Evés, ivás és fényképezés után átadtam a volánt társamnak és hajtottunk tovább, hogy estére már Gadamesz közelében legyünk. 150 km-rel késõbb az út derékszögben nyugatra fordul és Gadameszig már csak 110 km van hátra. Közben lassan délutánba hajlott az idõ és elõvettük a kézzel rajzolt kis térképet, amit még Miszuratában kaptunk, hogy rábukkanjunk a Gadamesz elõtt található Légyszem-tóhoz vezetõ földút kiágazási pontjára. Ezt a pontot sikerült elsõre megtalálni, így letértünk az aszfaltról és egy jól kijárt földúton pár kilométert elõrementünk.
    Már többször említettem, hogy milyen nehezen leírható hatást tud kiváltani a szabad vízfelület látványa a Szaharában. Így voltunk ezzel most is. A csontszáraz mészkõplatón a nyári, szaharai hõmérsékleten megtett hosszú út végén hirtelen egy mélykék vizû tó csillogott elõttünk. Furcsa nevét valószínûleg alakjáról kapta, mert két, egymást érintõ kör alakú tómedencébõl áll. Több arab fiatallal találkoztunk a parton, akik hatalmas fejeseket ugráltak a vízbe. Elõször mi is kedvet kaptunk a fürdésre, de a vízben nyüzsögtek a szúnyoglárvák vagy valami hasonló lények, ezért aztán nem kockáztattuk, hogy elpuhult európai immunrendszerünket valamilyen ismeretlen kórokozó által terjesztett betegséggel terheljük. A tó körüli alacsony dombocskákban egerek százai laktak. Erre csak késõbb figyeltünk fel, mikor az alkony jöttével, a hõség elmúltával elõbújtak az üregekbõl és nagyokat viháncolva kergetõztek. Az arabok nemsokára elmentek és a rohamosan sötétedõ égbolt alatt ketten egyedül maradtunk a tó partján.
    Ültünk néhány szikla mellett és csendben, ragyogó csillagkoszorújával körbeölelt minket az éjszaka. Dél felé magasan ragyogott az égen az egyik legszebb csillagkép, a Skorpió, és akaratlanul is visszafojtottam hangomat, annyira megigézett a feltáruló Világegyetem és a látóhatárig húzódó éjszakai sivatag megrendítõ hangulata. Mintha kívülrõl figyeltem volna a Természet színpadát, melyen semmi mesterséges fény, zaj nem törte meg a színjáték varázsát. A természet játszott önmagával, megmutatta valódi nagyságát és azt, hogy tökéletesen megvan az ember nevû, önmagáról indokolatlanul sokat képzelõ, picinyke lény nélkül. És a csend: nem a temetõk halotti, süket csendje, hanem valami különös közeg, amelybe belefér a sziklákon sustorgó szellõ hangja, és mégis csend marad. “A szél, amely különös módon a csendet idézi” – írja Szurovy Géza roppant találóan és a kívülálló számára szinte érthetetlenül.
    Aztán erõt vett rajtunk a fáradtság és lefeküdtünk. Reggel a Nap ébresztett minket. Kicsit rendbeszedtük magunkat, ettünk, ittunk és elindultunk vissza az aszfaltútra. Közben egy helyen megálltunk és egy kis vádiban gömb alakúvá koptatott, víztiszta gipszgombócokat gyûjtöttem. Hamarosan elértük az utat és a kilométereket hangosan számolva megérkeztünk a berber városba, Gadameszbe, az Afrika belsejébõl érkezõ hajdani karavánok célállomásába. Sok idõnk nem volt városnézésre, mert aznap még vissza kellett érkeznünk a 800 km-re levõ Miszuratába. Az óváros fehér falakkal határolt labirintusába azonban bemerészkedtünk. Az alacsony, fehérre meszelt falak között kellemes hûvösség fogadott minket. A parányi terecskéken hallgatag öregemberek ültek, a falakba vágott alacsony ajtók mögött Gadamesz mára már elhanyagolttá vált, hajdan virágzó kertjei húzódtak. Sajnos az idõ rövidsége miatt alig egy órát töltöttünk itt, majd visszamentünk autónkhoz és körbenéztük a várost. Városnézés után visszafordultunk és nekivágtunk a Miszuratába vezetõ hosszú út megtételének. Késõ éjszaka értünk haza, porosan, fáradtan, elgémberedve az órákon át tartó üléstõl.
    Ez volt az utolsó nagyobb utam Líbiában. 1989-et írtunk, a vasmû idõközben felépült és ontani kezdte az acélt. Vállalatunk kirendeltségét felszámoltuk, a feleslegessé vált eszközöket, anyagokat eladtuk, a hazaszállítandókat behajóztuk. Késõ õsszel felültünk a repülõre és hamarosan megérkeztünk Magyarországra. Líbiai munkám és kalandjaim ezzel végetértek. De azóta is hiányzik az a jellegzetes, sivatagi porszag, a végtelen síkságok, hullámzó homoktengerek és a szabad természet látványa.

    #55133 Hozzászólás

    Gábor

    Líbia 7. 8. rész

    7. rész
    Még itt Dzsermában kipróbáltam azt a kísérletet, amit Balázs Dénes írt le “A sivatagok világa” címû könyvében. Egy tányérba vizet öntöttem, beletettem egy hõmérõt és a tányért kitettem a napra. A víz felmelegedés helyett lehûlt, hiszen a száraz levegõben olyan intenzíven párolgott, hogy a párolgás révén több hõt vesztett, mint amit a napsugárzásból magába gyûjtött. Ki is használtuk ezt a jelenséget, mert mikor már nagyon készültünk meggyulladni, a pólóinkat benedvesítettük és így vettük magunkra. Embertelen hidegnek éreztük.
    Dzsermát elhagyva Ubári felé vettük az irányt. A korábban említett oázisláncnak Ubári az utolsó tagja, utána Uveinatig több mint 200 km-en keresztül nincs település. Errõl a szakaszról két élményre emlékszem: a kegyetlen hõségtõl elbódult aggyal törtünk elõre, de még így is felszisszentem, mikor egy emelkedõ tetejérõl elénk tárult a Murzuk homoksivatagot észak-nyugatról határoló sziklavilág fantasztikus látványa. Aztán egyszer csak egy bódét vettünk észre az út mentén, a bódé mellett egy nagy átmérõjû csõ meredt ki a homokból és a csõbõl a tolózár repedésein hatalmas sugárban tiszta, hûs víz ömlött. Nehéz érzékeltetni a hatást, amit ez a látvány gyakorolt ránk. Az egész napos aszalódás után végre fürödhettünk! Leálltunk és legalább fél óráig zuhanyoztunk a 30 fokos vízsugárban. Teljesen feléledtünk tõle. A bódéban egy néger lakott, aki elmondta, hogy ez a csõ egy vízkutató fúrás kútja és õ itt az õrszem. Hogy mit õrzött, az rejtély, hiszen nem volt mit ellopni. Mindenesetre a víz felhasználatlanul folyt el a homokba.
    Mire idáig elértünk, már késõ délután volt. Továbbhaladva hamarosan teljesen besötétedett és szálláshely után kellett néznünk. Uveinat után, ahol az országút éles kanyarral délnek fordul, letértünk az aszfaltról és a bekapcsolt reflektorokkal magunk elé világítva megpróbáltunk egy alvásra alkalmas helyet találni. A sötétben megálltunk, a két autót derékszögben orral egymáshoz állítottuk, hogy így egy kis védett tér keletkezzen. Aztán kikapcsoltuk a motorokat és az elsõ, kimerítõ nap végén, kb. 1200 km-t megtéve letáboroztunk. A napközbeni lángoló hõség után kellemes, langyos levegõ fogadott minket. Elõvettem a hõmérõt: a kellemesen langyos levegõ 42 fokos volt. Enni nem volt kedvünk. Kiszedtük a magunkkal hozott nyugágyakat, az autók által határolt térben megágyaztunk, lefeküdtünk – az én nyugágyam rögvest összeomlott, de néhány cuccot alá téve alvásra alkalmas állapotba hoztam – és azonnal elaludtunk.
    A második nap hajnalán arra ébredtem, hogy rettenetesen fázom. Gondosan magamra tekertem a takarómat, de kíváncsiságból vetettem egy pillantást a hõmérõre. 22 fokos zimankó volt. Aztán a nap lassan felkelt és mi is kikászálódtunk pihe-puha ágyikónkból. Csak most láttuk meg, hol is vagyunk. Egy nagy sík térségen voltunk, 1-2 km-re egy hatalmas homokdûnétõl, amirõl késõbb kiderült, hogy tulajdonképpen egy becsületes, sziklából álló hegy, csak teljesen befújta a homok. Távolabbra, jobbra tõlünk látványos, meredek sziklatornyokkal egy hosszú homokkõhegy húzódott. A vége egészen a távolba veszett. A síkságot homok és kõtörmelék borította. Közel s távol egyetlen zöld fûszál sem dugta ki fejét a kövek közül. A felkelõ Nap fényében csak három szín látszott: a kék ég, a fekete mázzal borított sziklák és a sárga homok. Úgy éreztem magam, mint a színházban, mikor felmegy a függöny: a sötétben azt sem láttuk, merre járunk, aztán elmúlt az éjszaka és a reggeli fényben felébredve egy mesevilágban találtuk magunkat. Sokkszerûen ért az élmény, az elsõ igazi találkozás a Szahara világával.
    Teleittuk magunkat, készítettünk valami ennivalót, visszapakoltuk a kocsikba a holmikat és továbbindultunk. Sajnos az idõ rövidsége nem engedte meg, hogy kicsit körbenézzek a vidéken, pedig erõs késztetést éreztem. Gyorsan begyûjtöttem egy a homok által símára csiszolt formás kõdarabot, hogy azért valami kézzelfogható emlékem legyen errõl a vidékrõl. Az út a Tanezzuft vádi mentén haladva 150 km után eléri az algériai határhoz igen közel esõ Gát városát. A város az Akakusz-hegység nyugati oldalánál fekszik. Sajnos a hegységbe vezetõ és terepjáró kocsi híján nem tudtunk bemenni, pedig rengeteg prehisztorikus sziklafestmény található itt és maga a hegység is tele van a homokkõre jellemzõ sziklaalakzatokkal. Gáton túlhaladva érkeztünk utunk legtávolabbi pontjára, az Al Birket oázisba. 1986-ban itt ért véget az aszfaltút. Azóta már bizonyosan tovább építették. Az aszfaltútról egy földútra tértünk, elhaladtunk egy a háborúból itt maradt teherautó roncsa mellett és leállítottuk az autókat. Kiszálltunk és gyalog még elõrementünk egy lankás dombvidék felé, amely a Tanezzuft-vádira jellemzõ palás kõzetbõl állt. Geológus énemnek izgalmas látvány volt a papírvékonyságú, érintésre széthulló palarétegekbõl álló dombok láncolata. Mászkáltunk a dombok között, fényképeztünk, aztán lassan visszabandukoltunk autóinkhoz. Megnéztem a teherautó roncsát: egy szem rozsda nem volt rajta, a szél által hajtott homok minden részét fényes-feketére csiszolta.
    Visszafordultunk utunk legtávolabbi pontjáról Al Birket felé és az oázisban megálltunk a pálmafák árnyékában. Az út mellett egy kis medence fenekén források törtek fel, a medencébõl kicsorduló vizet csatornarendszerbe vezették és szétosztották a mûvelt területen. Megint egy érzés, amit csak átélni lehet, leírni nem: a szikla és a homok világában megtett hosszú utazás után mérhetetlen felüdülést jelent a zöld növényzet és a halkan csobogó víz látványa. Percekig csak néztük, semmi mást nem csináltunk. Aztán újra az autók és a száguldás. Elhaladtunk tegnap éjszakai szállásunk mellett és Uveinat után újra a hosszú, lakatlan szakaszra érkeztünk. Déltájban elértük Dzsermát. Az autókat leállítottuk és gyalog nekiindultunk az út déli oldalán emelkedõ Messzak homokkõhátság vádikkal szabdalt peremének. Az egyik táblahegyre vezetõ ösvényen kaptattunk felfelé, hogy a kb. 150 m magas sziklafalról egy pillantást vethessünk a vidékre. Nehéz volt a júliusi szaharai melegben felfelé haladni, pedig az ösvény nem nehezebb, mint a Gellérthegy útjai. Lassacskán azért felértünk a hegy lapos tetejére, ahonnan jól látszott a sárga homoktengerben szigetszerûen elterülõ zöld, mûvelt folt: az oázis. Az ösvény egy pontján egy elefántot ábrázoló sziklarajzot láttunk, bár nekem úgy tûnt, hogy túlságosan ép és gyanítottam, hogy valaki turistacsalogatónak rajzolta oda.
    Lemásztunk a sziklafalról és rövid autózás után vezetõnk egy vádi felé vette az irányt. Itt is kiszálltunk és begyalogoltunk a vádiba. Egy helyen a völgy oldalán rengeteg megkövesedett fatörzs feküdt, hasonlóan, mint Amerikában a Petrified Forest területén. Hatalmas, fél-egy méter átmérõjû törzsmaradványok tanúskodtak a millió évekkel ezelõtti, a maitól gyökeresen eltérõ klíma létérõl. Sokáig keresgéltem az õsmaradványok között, míg egy szép, a gyûjteményembe való faágcsonkot találtam. A vádiban tett kimerítõ gyaloglás után elõször is teleszívtuk magunkat vízzel, majd megnéztük Dzserma oázis középkori romjait. A romterületre két õslakos jóindulatának megnyerése és némi belépõjegy lefizetése ellenében juthattunk be. A jóindulat megnyeréséhez a Polaroid fényképezõgépet alkalmaztuk: lefotóztuk a két úriembert, az elõhívódó fényképeket nekik adtuk és ezzel megalapoztuk a barátságot. A két burnuszos arab vidáman nevetgélt saját magán, bekasszírozták a belépõket és így bejuthattunk a megtekintésre egyébiránt egyáltalán nem érdemes romterületre. Szétomló agyagfalak kaotikus halmaza fogadott minket, melyekbõl rövid ténfergés után elegünk is lett. Kifelé még írtunk valamit angolul a vendégkönyvbe (az is volt ám!) és úgy határoztunk, hogy megkeressük második szálláshelyünket. Ezt egy pofás kis pálmaligetben találtuk meg, ahol már gyakorlott mozdulatokkal állítottuk egymáshoz az autókat és készültünk föl az éjszakai alvásra. De még várt ránk a nap fénypontja: a fürdés. Egy marmonkannát felerõsítettünk egy pálmalevél nyelére, madzagot kötöttünk rá, amellyel a kannát elbillenthettük és már kész is volt az üdítõ zuhany. Nem egy Hilton, de nekünk tökéletesen megfelelt. Aztán ettünk, ittunk, beszélgettünk és újra jött az ájulásszerû alvás.

    8. rész
    Dzserma után folytattuk utunkat hazafelé. Újra elértük Szebhát, majd a város után egy útelágazásnál letértünk Brák felé. A Brákig vezetõ útszakasz átvágja az Ubári homoksivatag keleti nyúlványát. Ezt a tájat a homokdûnék, a klasszikus homoksivatag uralja. Az utat helyenként úgy befújta homokkal a szél, mint ahogy nálunk a hóval teszi. Mikor már túl sok a homok az úttesten, jön egy talajgyalu és letisztítja az aszfaltot. Az említett keleti nyúlvány déli részén húzódó, nagyjából Szebhától Ubáriig terjedõ oázisláncnak a nyúlvány északi oldalán megtaláljuk a párját. Majd’ 100 km hosszan találhatók itt oázisvárosok Bráktól Edriig.
    Érdekes egyébként, hogy a “sivatag” szó a köznapi tudatban a homoksivataggal azonos, holott a homoksivatagok a Szahara területének csak kb. 10%-át borítják. Sokkal gyakoribbak a kisebb mértékben felaprózódott kõzetekkel borított felszínek, a hammadák és a kavicssivatagok, a szerírek. Kétségtelen azonban, hogy a végtelen, hullámzó homoktenger és a különféle, szél által formált alakzatok esztétikájával az utóbbiak nem vetekszenek, ezért aztán minden, sivatagokról szóló fotósorozatnak ezek a sztárjai.
    Bráknál az út nyílegyenesen északnak fordul, szinte a hosszúsági körrel párhuzamosan halad. Megint egy szakasz, ahol a legközelebbi kis településig 370 km az út. Borzongatóan gyönyörû része volt ez utunknak: a végtelen, vádikkal szabdalt tájban az egyedüli civilizációs elem az aszfalt keskeny csíkja, melyen alig találkoztunk másik autóval. Ahogy törtünk elõre észak felé, úgy csökkent a hõmérséklet, hiszen már kifelé mentünk a Szaharából és közeledtünk az egyelõre még távoli tenger partja felé. Elhaladtunk a Haszuna és a Szauda-hegység között és a 29. szélességi kör táján már a Magyarországnál is nagyobb területû Vörös Kõsivatag (Hammada al-Hamra) keleti pereménél jártunk. A 30. szélességi körnél az út észak-nyugat felé kanyarodik, és lassan kezdenek feltünedezni a települések. Egy helyen útszéli “autóscsárdára” bukkantunk és kedvünk támadt egy igazi ebédre. Az enyhén romos csárda mindössze egy lepusztult étkezõhelyiségbõl és egy hasonló állapotban levõ konyhából állott. Az étkezõben egy billegõ asztal és két nyikorgó lóca szolgálta a vendégek kényelmét. Egészen rejtõi hangulatot árasztott. A déli sziesztában megzavart tulaj kedvetlenül kérdezte, hogy mit akarunk enni, de bölcsen figyelmeztetett, hogy csak egyféle kaja van. Oda se neki, rendeltünk, mint Csekonics báró és birkagulyáshoz hasonló birkagulyást kaptunk sok lével, miáltal az étek elfogyasztásához a kanál nélkülözhetetlennek bizonyult. Kanál azonban nem volt csak villa. Saját kanalaink a cuccok mélyén lapultak a kocsikban, elõbányászni semmi kedvünk nem volt, ezért aztán Mátyás király módszerével élve a szaftot kenyérhéjból formált alkalmatossággal meregettük ki. Egyébként a kaja nagyon ízlett, és míg vártunk rá, felfedeztem, hogy az épület villanyórája a magyar Ganz gyár terméke. Kis hazánk tehát itt, a Szahara peremén is büszkén képviseltette magát.
    Lucullusi étkezésünk után immáron sokadszorra teleittuk magunkat és a két óra múlva feltûnõ Mizda városának érintésével visszaérkeztünk a civilizációba. Mizda egy tipikusan lepusztult líbiai város, egy nagy, török kori várrommal a szélén. A várrom tulajdonképpen megéri, hogy rászánjunk egy órát, de tele van szeméttel, kóbor macskákkal és kutyákkal. A táj is fantasztikus, a várost körös-körül alacsony tanúhegyek és vádik veszik körül. Ha az ember felmászik egy ilyen magaslatra és dél felé tekint, egy óriási lakatlan területet lát maga elõtt: a korábban említett Vörös Kõsivatag kietlen, napfényben izzó mészkõplatóját. Az európai nyüzsgéshez szokott léleknek ez a halott terület ijesztõ lehet. Engem inkább vonzott és akkor még nem tudtam, hogy egy másik utamon majd módomban lesz közelebbrõl is látnom.
    Mizda után Garián következett, egy városka, amelyet nagyon kedveltem szép fekvése és környéke miatt. Egy legalább 700 m magas, a tengerparti Dzsefara síkságból szinte merõleges falként kiugró fennsík peremén, a Nefusza-hegységben fekszik. Ha erre jártunk, mindig megálltunk, hogy a meredeken leszakadó hegyeket és a távolabb látszó síkságot megbámuljuk. Egy kis pékségben isteni kenyeret lehetett kapni és a város után nem messze agyagedényeket gyártó mûhelyekre és égetõkemencékre bukkantunk. Elég randa kerámiákat csináltak itt, turistacsalogatónak szánt rémséges giccseket, pálmafás-tevés tányérokat, kis mecseteket agyagból és egyéb borzalmakat. Sokat kellett keresgélni, hogy egy-egy szebb tányérra vagy kisebb vázára, edényre bukkanjunk.
    Gariánnál aztán keletre fordultunk, Tarhuna felé és Homsznál kijutottunk a tengerparti fõútvonalra. Éjszaka értünk vissza kiindulási helyünkre, Miszuratába, 3000 km megtétele után. Aznap nem okozott gondot az elalvás.
    Most, hogy utunk végére értem, néhány szót szólnék útitársaimról is. Vezetõnk, mint korábban mondtam, egy svájci német srác volt. Fáradhatatlanságán, jó kedélyén, megfontoltságán, útvonal- és nyelvismeretén (francia, német, olasz, angol, arab, és a magyart is elkezdte tanulni) kívül külön értékeltem, hogy semmiféle elõítéletet nem táplált az akkori szocialista országokból érkezettekkel szemben, sõt inkább haragudott ránk, hogy mi miért vagyunk annyira nyugatimádóak. Utazott velünk egy másik, egy “igazi” német is, egy valódi tagbaszakadt germán, szõke haj, kék szem, sörpocak és tömény vidámság. Társaságunk doyenje egy idõsebb cseh ember volt, aki láthatólag nagyon nehezen tûrte a fizikai fáradalmakat, de soha, egyetlen egyszer sem panaszkodott vagy hátráltatott minket, fiatalabbakat. Végül voltunk mi ketten, sivatagba vágyó magyarok. Ma már, több kisebb-nagyobb úttal a hátam mögött bizton állíthatom, hogy ritka szerencsés csapatot sikerült összeállítanunk. Segítõkészség, tolerancia, jó hangulat, érdeklõdés a látnivalók iránt, munkakedv és mindenfajta fölösleges kalandorságot nélkülözõ megfontolt tervezés: mindez megvolt kis csapatunkban és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy mindig szívesen emlékszem vissza erre az útra. Ezen az úton találkoztam elõször, ha csak egy villanásnyira is, a Szahara világával és bevallom, örökre szerelmese lettem ennek a tájnak. Hogy miért, arra racionális magyarázat nincs. Csak. Mert ilyen a szerelem természete.
    Egy nálam avatottabb szerzõpáros, Szurovy Géza és Máthé László eképpen fejezi be “Fények a Szaharában” címû könyvét:
    “Néha kemény, úgy mondják, kegyetlen ez a föld, pedig inkább csak óriási. Meghatározott törvényei szerint él, nem rossz, nem jó, és csupán hatalmas volta az, ami az ember számára félelmetessé teszi.
    Ha jól mûködik a terepjárónk, egészséges a tevénk, van elég ivóvizünk, üzemanyagunk, élelmünk, takarónk, tudunk tájékozódni és ismerjük a célunkhoz vezetõ utat – tökéletesen jól érezhetjük magunkat, és elmondhatjuk, hogy káprázatosan szép ez a táj. A fények a Szahara felett: a lángszínû alkonyok és a szivárványszínû hajnalok, a perzselõ fényben égõ sziklák és a borotvaéles árnyékok, a selymes homokdombok sziporkázó kvarcszemcséi – felejthetetlenek. Kísérõzeneként a szél dalol, zúg, sistereg, zümmög, serceg, tombol vagy lehel: a porszagú szél, ami hangjával néha különös módon a csendet idézi.
    De ha elromlik a kocsi, kilyukad a vizestömlõ vagy eltévedtünk, a csend hátborzongató lesz, a levegõ fullasztó, a sziklák alattomosan ellenségesek, a színek tompák, a fény bántó, a táj gyilkosan tüzelõ – könyörtelen…”

    #55132 Hozzászólás

    oti

    várom a folytatást !!!

    ..

    #55131 Hozzászólás

    Gábor

    Líbia 5. 6. rész

    5. rész
    Az elõzõeken túl még két római vonatkozású területrõl szólnék. Az egyik Girza romvárosa a Zamzam és a Girza vádi találkozásánál, Miszurátától légvonalban kb. 160 km-re délre a 31. szélességi fokon. Girza a Római Birodalom déli határvonalának (limes tripolitanus) egyik erõdített városa volt. A Birodalom déli védelmi politikája egészen a Leptisnél már említett Septimius Severus császár idejéig csak a tengerparti, lakott területek védelmére terjedt ki. A védelem fenntartását a sivatagban élõ és jelentõs katonai erõt képviselõ törzsek ellen vezetett idõszakos hadjáratokkal kívánták megoldani. A II. század végén azonban ezek a törzsek több támadást intéztek a tengerparti városok ellen, ezért Severus a védelmi stratégia radikális átalakítását határozta el. Kezdeményezésére egy három zónából álló statikus védelmi vonalat hoztak létre. Az elsõ zónába a 30-31. szélességi körön fekvõ katonai erõdítmények tartoztak. Ezek mögött, a második zónában települtek a Girzához hasonló erõdített városok. Lakói a római hadseregben kiszolgált katonák (limitanei) közül kerültek ki, akiknek az állam adómentes földeket, rabszolgákat és háziállatokat adott annak fejében, hogy külsõ támadás ellenében saját maguk védik meg lakóhelyüket. Ily módon ezek a veteránok katonáskodó farmerekké váltak. A védelmi rendszer harmadik zónájában húzódtak a városokat összekötõ katonai stratégiai utak, melyek lehetõvé tették a nagyobb hadmûveletek megszervezését és végrehajtását, amennyiben az ellenség áttöri az elsõ és második védvonalat.
    Girzát ottlétemkor csak földúton lehetett elérni. Azóta egy aszfaltutat építettek a romterületig. A romváros épületei és temetõje szemléletesen mutatja az életformát, amelyet a földmûvelés és az állandó fenyegetettség a lakókra kényszerített. A lakóházak tulajdonképpen síma, dísztelen, felkapaszkodásra alkalmatlan falakkal erõdített nagyméretû közösségi és gazdasági épületek. A védõfalaknak még a sarkait is lekerekítették, hogy megbontásukat nehezítsék. Az épületnek ablakai nincsenek, fényt az udvar felõl kap, bejárata egy szûk és alacsony nyílás, amelyet egyetlen nagy kõvel gyorsan el lehetett zárni. Támadás esetén a lakosság bemenekült az épületbe, elzárta a bejáratot és kivárta, amíg a támadók elvonultak. A sivatagi törzsek a várostrom fogásait nem ismerték, ezért az erõdített épületekben sok kárt nem tudtak tenni.
    A lakóépületek sivárságával és végletes egyszerûségével szemben a temetõ díszes, faragott oszlopokkal ékesített mauzóleumokból áll. A temetõ a védett területen kívül, a város mellett helyezkedik el. Mivel a támadók számára értéktelen volt, itt lehetett az építészet mûvészi oldalával és az elhunytak emlékének megörökítésével is foglalkozni.
    Az egész romváros viszonylag jó állapotban maradt fenn. Eredetileg harminc kisebb-nagyobb épületbõl állott. A temetõ és a nagyobb erõdök maradványai ma is élvezhetõ látványt nyújtanak. A lakóépületek és a temetõ közötti építészeti ellentmondás, amelynél szemléletesebben semmi sem fejezi ki a hajdan itt élõ emberek életkörülményei és gondolatvilága közötti különbséget, mindez beleillesztve a magányos, csendes sivatagi környezetbe valóban felejthetetlen és megrendítõ hatást gyakorol a látogatóra. Csak remélni tudom, hogy az aszfaltút kiépítésével és a látogatók számának várható növekedésével ez a hatás nem vész el.
    Tripolitániában több helyen találhatók obeliszk-szerû síremlékek is. Ezek valójában karcsú, díszített, felsõ végükön elkeskenyedõ tornyok. Három példányukra egy Tripoliban vásárolt képeslap alapján elindulva találtam rá Beni Validtól keletre, harminc kilométerre, a Mardum-vádinál. Az itt látható példányok (sajnos az egyik már építõköveire szétomolva a földön fekszik) különös látványt nyújtanak, amint tûszerû karcsúságukkal kiemelkednek a sík tájból.
    Az elõzõ részekben felsorolt és a többi, általam sajnos meg nem látogatott római kori romváros, épületmaradvány és síremlék mind annak bizonyítéka, hogy bár Tripolitánia sem geográfiai, sem politikai értelemben nem tartozott a Római Birodalom centrális területei közé, azért nem volt egy kihalt, élettelen, barbár pusztaság. A települések eloszlása még ma is az ókori mintát követi: nagy városok a mûvelhetõ tengerparton és kisebb települések az egyre szigorodó körülményeket nyújtó félsivatagi, sivatagi területeken.

    6. rész
    Korábban már említettem, hogy lehetõségeim szûkössége ellenére azért két hosszabb utat sikerült megtennem Líbia szaharai részén. Az elsõre 1986 nyarán került sor, egy négynapos arab ünnep nyújtotta lehetõséget kihasználva. Az útvonal: Miszurata-Hun-Szebha-Ubari-Gát-Al Birket-Ubari-Szebha-Brak-Mizda-Garián-Tarhuna-Miszurata. Közel 3000 km négy nap alatt.
    Az útra öten mentünk: egy svájci német srác volt a vezetõnk, velünk volt egy valódi német, egy cseh és voltunk mi ketten, magyarok. Két közös jellemzõnk volt: mindannyian a vasmû építkezésén dolgoztunk és vonzott minket a Szahara világa.
    Többnapos elõkészület során szedtük össze az úthoz szükséges nem csekély mennyiségû cók-mókot, élelmiszert, eszközöket, a táborhely felállításához szükséges alkalmatosságokat. Két Peugeot kombi személyautót tudtunk szerezni, amelyek fényesen beváltották hozzájuk fûzött reményeinket. Elég nagyok voltak ahhoz, hogy a cuccon kívül kényelmesen elférjünk bennük, az egész úton semmi mûszaki probléma nem történt velük – illetve az egyiknek leszakadt a kipufogója, de megdrótoztuk -, pedig meglehetõsen viharvert állapotban voltak.
    Miután berámoltunk mindent, hajnali négy órakor elindultunk Miszuratából. Kellemesen langyos tengeri szellõ fújdogált és még nem sejtettem, hogy utunk elsõ napja lesz a mai napig is életem legfárasztóbb, fizikailag a legnagyobb igénybevételt jelentõ napja. Mint már említettem, nyár volt, a legforróbb idõszak, amikor még a tengerparton is lángot fogott az ember haja, nemhogy benn a szikla- és homoksivatagok vidékén. Indulás után, ahogy haladtunk dél felé és a nap is felkelt, rohamosan kezdett nõni a hõmérséklet. Az autóban légkondícionáló nem volt, ha lehúztuk az ablakot, mintha hajszárítóval fújtak volna befelé, ha meg felhúztuk, meg akartunk fulladni a melegtõl. Az autónkban levõ hõmérõ dél felé már több mint 50 fokot mutatott a kocsiban. Ez a hirtelen hõmérsékletnövekedés, melyhez nem volt idõnk akklimatizálódni, nagyon megviselt minket. Kicsit elõreszaladva: az út után még legalább egy hónapig gyengék voltunk, mint a harmatos rózsaszál.
    Miszurata után 110 km-rel a tengerparti útból, déli irányban, Hun felé kiágazik a Szahara belsejébe vezetõ út. Ettõl az elágazástól kezdve mintha egy másik világban járnánk: a viszonylag sûrûn lakott terület véget ér, a települések közötti távolság megnõ és az aszfaltút keskeny csíkján túl már a nagybetûs Természet, a sziklák, a szél, a homok az úr. Az út kezdetben monoton síkságon halad, majd lassan eléri az alacsony Vaddán-hegység nyugati peremét. Errefelé már alig van növényzet. Hun és Vaddán után nemsokára egy lapos, vulkáni hegység fekete kõzetei tûnnek föl a tájban: a Szauda-hegység hatalmas bazalthammadája mellett vezet az út. A hammada a sziklasivatagok legzordabbika, az abszolút járhatatlan terep. Keletkezése az éjszakai és a nappali hõmérséklet közötti jelentõs különbségnek köszönhetõ. Nappal a fekete bazalt 50-60 fokra is felmelegszik, éjszaka viszont akár 20 fok alá is süllyedhet. Ezt a folyamatos igénybevételt hosszú ideig nem bírja a kõzet, a hõmérsékletváltozás okozta feszültségek elõbb-utóbb megrepesztik és szétdarabolják. A kezdetben egységes bazaltsíkság éles sziklákká hasadozik, melyen még a teve sem képes járni, a motoros jármûvekrõl nem is beszélve. A tájat a látóhatárig ez a fekete sziklasivatag borítja. Az úttól délkeletre egy másik, még nagyobb vulkánikus hegység fekszik, a Harudzs. (Errõl a vidékrõl is szól Nikolaus Benjamin Richter: Felejthetetlen Szahara címû könyve – Gondolat kiadó 1957. Antikváriumokban még megtalálható.)
    Elhaladva a Szauda-hegység mellett a Szebha városa felé vezetõ elágazáshoz érünk. Itt az elágazásnál két néger integetett, akik egy bódéban várták, hogy valaki jöjjön az úton. Természetesen felvettük õket, mert a sivatagban senkit nem lehet otthagyni. Itt csak a kölcsönös segítségnyújtás elve alapján lehet élni. Ennek az elvnek jótékony hatását mi is tapasztaltuk késõbb. Továbbmenve egyszer csak nagy porfelhõt vettünk észre a láthatáron. Mi, tudatlan európaiak, kiugráltunk a kocsikból és lázasan fényképeztük a jelenséget, a két néger pedig csodálkozott, hogy minek izgulunk. És láss csodát: néhány perc múlva hûsítõ esõ hullott az égbõl. Erre már feketéink is kikászálódtak egy kis zuhanyozásra. Az esõ azonban percek alatt elállt, az út pillanatok alatt felszáradt és a csodának vége szakadt. Beültünk és továbbmentünk.
    Déltájban elértük a régióközpontnak számító Szebha városát. Ne tessék itt valami metropolisra gondolni, egy hõségben és porban fuldokló városkáról van szó, néhány ezer lakossal. De itt, ezen a helyen ez nagyvárosnak számít. Egy eukaliptuszligetben kerestünk egy kis árnyékot és ledõltünk a magunkkal hozott gyékényszõnyegre pihenni.
    Mindezidáig nem sok szó esett a sivatagi utak legfontosabb készletérõl, a VÍZRÕL. Így nagybetûvel. Induláskor több mûanyagkannát töltöttünk meg ezzel a nemes folyadékkal. A kannákban persze hamar felmelegedett, délben már kb. 40 fokosra és a mûanyag szagát is átvette. Elég szörnyû íze lett, amit citromlé adagolásával sikerült kissé elviselhetõvé tennünk. Ezt ittuk, szinte folyamatosan, mert inni mindenképpen kellett. És nem érdekelt minket az íz és a hõmérséklet, az volt a lényeg, hogy folyjon. A sivatag több mindenre megtanítja az embert. Például arra, hogy értékelje az egyszerû vizet és tudatosítsa valódi értékét. Az agyoncivilizált európai, aki vizet már csak üdítõ, sör, bor, tea, kávé, kakaó, stb. formájában iszik, rég elfelejtette ezt. A sivatagi utak szabályai szerint egyébként a víz- és üzemanyagkészletet minden lehetõ alkalommal teljesen feltöltöttük, még akkor is, ha alig néhány liter hiányzott a kannákból. Ott, ahol az üzemanyagkutak vagy a víznyerõhelyek távolságát 100 kilométerekben mérik, ez alapszabály. Enni az egész úton alig ettünk, leginkább csak estefelé próbáltunk meg kotyvasztani valamit a magunkkal vitt konzervekbõl.
    Délután 2 óráig pihegtünk Szebha mellett az árnyékban, akkor felkászálódtunk, beültünk a felforrósodott kocsikba és továbbindultunk Gát felé. A hõmérséklet a tetõfokára hágott és valami ólmos köd telepedett az agyunkra. Csodáltam, hogy a sofõrök hogyan bírják, mert akkor még nem tudtam, hogy hosszú úton tulajdonképpen a sofõrnek van a legjobb dolga, hiszen mindig leköti az autó vezetésével járó tevékenység. Szebha után oázisvárosok láncolata következik és az úttól északra az Ubári homoksivatag hatalmas dûnéi tûnnek fel. Megálltunk egy kis pihenõre Dzserma oázisban. Alighogy leállítottuk az autókat, megjelent egy arab fiú és érdeklõdött, hogy kifélék-mifélék vagyunk. Svájci vezetõnk tûrhetõen beszélte az arabot és elmesélte, hogy honnan jövünk. A fiú elismerõen bólintott, majd eltûnt, de kisvártatva megjelent egy vödörrel, amely színültig volt diónyi szemû szõlõvel, datolyával, naranccsal, mindazzal a finomsággal, ami csak egy oázisváros mezõgazdasága nyújtani tudott. Hozott egy nagy, hûvös dinnyét is, ami gyakorlatilag víz. Mindezt nem baksisért, hanem csak úgy, mert látta rajtunk, hogy messzirõl jöttünk és fáradtak vagyunk. Átadta az ajándékot, elköszönt és elment.
    Egy kicsit had ugorjak ki a témából. Nem ez volt az elsõ és nem is az utolsó eset, hogy az önzetlen segítõkészség és jóindulat jelét tapasztaltam az araboktól. Akik nem viseltettek elõítélettel irántuk, érdeklõdtek országuk, életük iránt, vagy európai létükre beszélték a nyelvüket, azokat nagyon pozitívan fogadták. Három és fél év alatt egyetlen, tulajdonképpen jelentéktelen eset fordult elõ velem, amit atrocitásnak nevezhetnék. Mindenkinek csak azt tudom tanácsolni, hogy ha nem szereti az arabokat, ne menjen arab országokba, mert mindent rossznak és elviselhetetlennek fog látni. De teljesen téves az Európába vetõdött arab valutaüzérekbõl vagy az agyament iszlám terroristákból általánosító következtetéseket levonni.

    #55130 Hozzászólás

    Gábor

    Líbia 4.rész

    4. rész
    Még egy pár momentum, amit nem árt figyelembe venni a Líbiába utazóknak. Az országban szigorú szesztilalom van. Mind az alkohol bevitelét, mind fogyasztását a Koránra hivatkozva tiltják, szeszes italt nem is lehet kapni. Szervezett mentõszolgálat nincs, ezért egy enyhébb útibaleset is sokkal súlyosabb következményekkel járhat, mint nálunk. Európai értelemben vett jogállam nem létezik és a rendõrség, bíróság elõtt egy õslakossal szemben az európainak nem lehet igaza. Már csak ezért is maximálisan tanácsolom a szabályok és szokások tiszteletben tartását és a hatóságokkal való összeütközés elkerülését. Az utakon sok helyen találkozni ellenõrzõpontokkal. Itt az esetek nagy részében elég csak lassítani (de azt feltétlenül!), bár néha megállítják az autót és átvizsgálják a csomagtartót meg az úti- és személyi okmányokat. Még kiutazásom elõtt próbáltam térképeket szerezni, de a leghasználhatóbbat és legpontosabbat végülis Tripoliban találtam. Annak ellenére, hogy azért ez is elég gyenge, mindenképpen érdemes megvenni ezt a térképet, mind latin betûs, mind arab változatában.
    És most lássuk az utazásaimat!
    Mint korábban már említettem, igyekeztem megragadni minden kínálkozó lehetõséget, hogy ezt a hatalmas és izgalmas országot minél jobban megismerjem. A lehetõségek korlátai miatt az ország keleti részébe – Kirenaikába – nem sikerült eljutnom. Keleten Szirte (a Szirti-öböl névadója), délen Gát, nyugaton pedig Gadames városa határolja azt a területet, amelyet valamilyen szintig módomban állt megismerni. Északon, a tengerpartot a Tripolitól keletre fekvõ Sabrata római romvárosáig jártam be. (Az arab nevekkel ellentétben a latinokat a latin helyesírás szerint írom).
    Kezdjük az ismerkedést ezekkel a romvárosokkal. Tripolitánia neve az ókori görög “Tripolisz = három város” névbõl származik. E három város – Sabrata, Oea és Leptis Magna – közül Sabrata és Leptis már csak romjaiban létezik, Oea helyén viszont Líbia fõvárosa, Tripoli vagy arab nevén Tarabulusz fekszik. Éppen ezért itt alig-alig maradtak meg az ókori város romjai. Úgy lehet elképzelni, mint Aquincum helyzetét Budapesten: akárhol leásunk a földbe, római romokba ütközünk, de a felszínen a mai település miatt viszonylag kevés látható a hajdani városból.
    Sabrata Tripolitól 70 km-re nyugatra található a tengerparton. Mint az összes tripolitániai várost, ezt is a punok alapították és a Római Birodalom terjeszkedésével vált késõbb Africa provincia egyik városává. A római városokban megszokott színházat kivéve az épületeknek jórészt csak az alapjai vagy falcsonkjai maradtak fenn. A színház viszont megmagyarázhatatlan módon épen maradt. Ha tudjuk, hogy a római romokból a késõbbi évszázadokban általában meszet égettek vagy felhasználták õket más épületekhez, akkor méginkább csodálatos, hogy ez a gyönyörû épület ma ilyen kiváló állapotban látható. A félkörívben elhelyezett üléssorok, a csavart oszlopokkal ékesített színpad és a háttérben látható tenger együttesen ritka szép látványt kínál. Sabrata másik nagy látványossága a múzeum, amelyben kiállították a feltárások során talált mozaikokat. Egyszerûen elképesztõen szépek. Ha Európában lennének, turistahad tolongana elõttük, így meg alig tud valaki róluk.
    Oeában, azaz Tripoliban egyetlen figyelemre méltó római emléket láttam: Marcus Aurelius császár diadalívét az Óvárosban, a tengerparton, az Al-Fatah úton. A korábban említett ok miatt nincs is több jelentõs maradvány.
    A harmadik város, Leptis Magna Tripolitól 123 km-re keletre fekszik, mindössze 3 km-re Homsz városától. Könnyû odatalálni a tengerparti fõúton. Nehéz errõl a romvárosról a magamfajta ókorszeretõnek elfogultság nélkül írni. Sabratától vagy Oeától eltérõen itt teljes, bár romos szépségében látható egy római város minden nagy középülete, kikötõje, utcahálózata és világítótornyának alapzata. Azóta láttam Pompejit is, de Pompeji egy kis üdülõtelep, Leptis Magna pedig egy nagy és gazdag város, ennek minden kellékével és méltóságával. Pompejiben inkább a lakosság mindennapi életének építészeti maradványait láthatjuk, míg Leptisben a lakóházakra csak falcsonkok utalnak, viszont a nagy középületek és létesítmények megdöbbentõen jó állapotban maradtak fenn. Ebben a városban született Septimius Severus, a késõbbi császár, aki császárként sem feledkezett meg szülõvárosáról. A várost a punok alapították az i.e. 5. században. A császárkorban szinte végig prosperált, csak a Birodalom hanyatlása idején bekövetkezett vandál megszállás vetett véget fejlõdésének. Mikor Bizánc a 6. században visszafoglalta Tripolitánia területét, a város már elhagyatottan állt. Romjait késõbb teljesen eltemette a homok – szerencsére, mert így megmaradhatott – és csak a 20. században kezdték el olasz régészek a feltárást. Az ásatások egészen 1967-ig folytak, akkor leálltak és csak a ’90-es évek közepén indultak újra.
    A romvárost sokan látogatják, nemcsak az ide vetõdõ külföldiek, hanem az arab lakosság is. Belépõjegy kötelezõ. Szigorúan tilos akárcsak egy márványszilánkot is elhozni a romterületrõl. Ezt az egyébként érthetõ tilalmat annyira komolyan veszik, hogy a kijáratnál a látogatót ellenõrzik és az elvinni szándékozott szuvenírt elveszik. Csinos kis kupac gyûlt már össze ezekbõl a kõdarabokból. Fényképezni gátlás nélkül szabad és érdemes is.
    Csak felsorolásként, hogy milyen épületek találhatók a romterületen: Tiberius, Traianus, Septimius Severus császár diadalívei, Hadrianus fürdõje – a fürdõhasználat elõtt kötelezõ jelleggel igénybe veendõ, vízöblítéses, közös WC-vel, mely még ma is minden gond nélkül használható lenne, hideg- és melegvizes medencékkel, melyekbõl még ma sem szivárog el a víz, gõzfürdõvel -, fórumok, templomok, oszlopsorokkal szegélyezett utak, piactér a mértékegységeket rögzítõ vésetekkel, színház, sportpálya, kikötõi épületek és berendezések, világítótorony, cirkusz (= kocsiversenyek tartására szolgáló pálya), amfiteátrum, bazilika (a római korban a bazilika még nem egyházi építmény volt!), kúria és lakóházak falai, alapjai, oszlopok, szobrok, faragott díszítések. Mindez az épülettömeg viszonylag kis területen fekszik, így rendkívül jó áttekintést nyújt a város életérõl. A színház, hasonlóan a sabrataihoz, nagyon jó állapotban maradt fenn, olyannyira, hogy színpadát mindössze le kellett fedni deszkákkal és alkalmassá vált elõadások tartására. A bazilikában olyan díszesen és aprólékosan faragott, oszlopok találhatók, mint sehol másutt a világon. Nehéz elképzelni, hogy a kemény márványt hogyan tudták a korabeli eszközökkel ilyen elképesztõ aprólékossággal megmunkálni.
    A cirkusz és az amfiteátrum a bekerített romterülettõl kelet felé, egy külön kis úton érhetõ el. Itt tilos fényképezni, valószínûleg azért, mert a háttérben Líbia legnagyobb hõerõmûve látszik és hát fõ az éberség. Persze, mint korábban mondtam, a fotós elõtt nincs akadály… Az amfiteátrum egy földbe mélyesztett, tölcsér alakú, hatalmas építmény, több ezer ember számára elegendõ ülõhellyel, az ülõhelyek megközelítését szolgáló folyosókkal és kijáratokkal. A cirkusz elég rossz állapotban maradt meg, de azért világosan felismerhetõ és a maga kategóriájában az egyik legnagyobb a világon.
    Leptis Magnának egy nagy problémája van: az ismeretlensége. Ha egy nyitott országban lenne, csodájára járhatna a világ. Mindmáig ez az a római romterület, amely a legmélyebb benyomásokat gyakorolta rám.

    #55129 Hozzászólás

    Gábor

    Líbia 3. rész

    Kedves Sajó, a Líbiában való utazáshoz legelõször is egy saját autó kell, mert anélkül nem tudsz mozogni az országban. Stoppolni is lehet, de hát ez olyan, mint a kutya vacsorája: vagy van, vagy nincs. Egy helyi kísérõ már csak a nyelv és a feliratok miatt is hasznos, meg a helyismeret sem utolsó szempont. A válaszom tehát: macerás az utazás kísérõ nélkül, ellenõrzések és tiltott részek (leginkább ipari, katonai területek, politikai központok) léteznek. Fõ az éberség ugyanis arrafelé. Ami szerintem a legnagyobb gond, hogy ha valami baj, baleset ér, vagy a rendõrség elvisz, mert véletlenül tiltott dolgot csinálsz – amirõl esetleg nem is tudod, hogy tiltott -, akkor egy helyi ismerõs nélkül elég kevés esélyed van. Líbia NEM JOGÁLLAM, bár nem is véres diktatúra. Cikis helyzetben egyedül a magyar követségre támaszkodhatsz, már ha mondjuk egy kies líbiai kóterból egyáltalán értesíteni tudod õket. Anno jártam líbiai rendõrségen egy-két kollégámat kimentendõ. Nem egy kellemes érzés szemben ülni egy kicicomázott líbiai rendõrtiszttel vagy bíróval és gyõzködni, hogy nem akarjuk megdönteni az államot. Európainak nehezen van igaza.
    Persze mindent meg lehet próbálni. Elméletben van Líbiában turizmus is, utazási irodák is, de a gyakorlatban nem igazán mûködnek. Adok egy internetcímet, ahol sok adatot találsz az országról: http://www.libyaonline.com
    Itt az utazás fórumban is írtam Líbiáról az Afrika oldalon. Ott is találhatsz pár mondatot.

    3. rész
    Az arab írás elsõre különbözõ görbe vonalak és pontok kusza halmazának tûnik a latin betûkhöz szokott európainak, és csak ha a betûket megtanuljuk, akkor tûnik fel a struktúrája. Ugyanúgy betûkbõl áll, mint pl. a magyar, de csak folyóírásként létezik, még gépírásban vagy a számítógép képernyõjén is. A megszokottól eltérõen jobbról balra halad, ennek megfelelõen az arab írással nyomtatott könyvet úgy kell lapozni, mintha egy magyar könyvet hátulról kezdenénk. Nincs kis és nagybetû és a mássalhangzókon kívül csak a hosszú magánhangzókat jelöli. A rövid magánhangzókat vagy a kettõzött mássalhangzókat mellékjelekkel lehet az írásban jelezni, de ez a mindennapi íráshasználatban nem szokásos. Az egyes betûknek, attól függõen, hogy a szóban hol helyezkednek el (elején, szó belsejében, szó végén vagy önállóan) négy alakja létezik, de a betûk többségénél ezek az alakok rendkívül hasonlóak, ezért megtanulásuk nem okoz nehézséget. Az ELTE bölcsészkarán, a Kõrösi Csoma Társaságnál vettem egy kiváló kis könyvet (Dévényi Kinga-Iványi Tamás: Az arab írás), ebbõl rövid idõ alatt megtanultam az írást. Különösen könnyû volt ez Líbiában, mert az ember úton-útfélen csak arab feliratokat látott és ezek szorgos betûzgetésével hamar eljutottam odáig, hogy nem okozott nehézséget az útjelzõ táblák elolvasása.
    Az országban a hatóság éberen figyel, az ókori római és görög romvárosokon kívül gyakorlatilag semmit sem szabad fényképezni, különösen nem szabad az embereket. Egyszer Miszurata központjában lefényképeztem a tömeget, mire súlyos kezek nehezedtek a vállamra és szembetaláltam magam két civilruhás rendõrrel, akik behatóan érdeklõdtek arról, hogy miért fényképezek, ki vagyok és mit csinálok Líbiában. Az mentett meg az egzotikus líbiai börtönviszonyoktól, hogy magyar voltam (mint már említettem, szerették a magyarokat) és a nemzeti büszkeségként kezelt acélmû építkezésén dolgoztam. Alapos fejmosás után elengedtek, én pedig hálát adtam Allahnak a kegyelméért. Az éberség másik jelét tapasztaltam Tripoliban, mikor egy könyvesboltban a pult mögött egy polcon megláttam Líbia földtani térképgyûjteményét. Mivel a pult mögött nem állt eladó, fogtam magam, megkerültem a pultot és levettem a polcról a kötetet. Erre elõrontott egy honpolgár és elkezdett kiabálni, hogy hogy merészelek ilyet tenni és különben is csak akkor vásárolhatom meg a térképeket, ha a cégemtõl hozok egy igazolást, hogy erre a munkámhoz szükségem van. Igazolás nem lévén, sajnálkozva lemondtam a zsákmányról.
    Visszatérve a fényképezésre, szigorúan tilos és valóban nem is ajánlatos fényképezni Tripoliban a város politikai központját jelentõ Zöld téren. Ez fõbenjáró bûnnek számít és nem hiszem, hogy következmények nélkül meg lehetne úszni. Sajnos, mert Tripoliban egyedül szinte itt érdemes fényképezni. A régi erõd, amely ma múzeum, és a tengerparton húzódó házsor, valamint az óváros megérne néhány tekercset. Az említett múzeumot érdemes megnézni, szerintem kiváló, de a természettudományi része bûnrossz. Vannak itt kiállítások a pun, a görög, a római, a bizánci idõszakból, a prehistorikumból, a líbiai õslakosság törzsi életébõl és az iszlám periódusból.
    Persze elárulhatom, hogy a fényképész elõtt nincs akadály és azért én is csináltam képeket Tripoliban, de mindig tartottam a hatóságok közbeavatkozásától. A sivatagban nem volt gond fotózni. Az elõbb említett római romvárosokban pedig gátlástalanul csattogtathatta az ember a gépét.
    Mielõtt elmondanám líbiai útjaim történéseit, mesélnék Miszuratáról, ahol végülis három és fél évet éltem, környékének minden zeg-zugát bejártam, és ahol a közeli tengerparton a fürdésen kívül egy amatõr geológusnak számtalan érdekes dolgot lehetett csinálni. A város elég jellegtelen, néhány szép épület és park azonban található benne. Nem tudom, hogy ezek ma hogy néznek ki, mert akkoriban építették õket, mikor kinn dolgoztam és tapasztalatom szerint a karbantartással nem nagyon törõdnek. Miszurata híres szõnyegszövõ város és a néhai bazár még nyitvatartó üzleteiben szép szõnyegeket is lehet találni. Néhai bazárt írtam, mert az ország vezetése az állami kereskedelemre való hivatkozással megszüntette az arab világra annyira jellemzõ bazárokat. Tripoliban az Óvárosban mutatóba maradt valami, például remek, kézi munkával elõállított rézedényeket, ékszereket és turistáknak való szuveníreket lehet kapni, de az elromosodott és szemetes utcák kaotikus halmazán kívül semmi sem emlékeztet a hajdani, élettõl nyüzsgõ bazárra. Ugyanez igaz Miszuratára is: a bazár legnagyobb része üres, néhány üzlet mûködik csak. Ezekben lehet nagy alkucsatákat vívni a szõnyegekért. Alkudni meg kell, hiszen az induló ár a végsõ ár többszöröse is lehet.
    Magáról a városról ennyi elég is, inkább mesélek a természeti környezetérõl. A tengerpart közel van és a homokos fövenytõl kezdve a sziklás partokig minden van itt. Sajnos a part elég szemetes és tömegével lehet találni a tartályhajók gyomrából származó olajszennyezõdést is. Ez leginkább megkeményedett olajdarabok formájában jelentkezik, amelybe a strandoló szépen belegyalogol és utána vakarhatja a talpát, míg megtisztul. A tengerfenéken az olaj öklömnyi, gyerekfejnyi gombócokká alakul, a homok beletapad, azt hiszed, hogy szikladarab, megfogod és beleragadsz. Pedig a víz tiszta, átlátszó, élvezet úszkálni benne.
    A várostól dél-keletre a Szirti-öböl bejáratánál hatalmas sós mocsár, a földrajzban meghonosodott néven szebha terül el. Ez õsszel, a nagy, part menti esõzések idején járhatatlan sártengerré változik (jaj annak az autónak, amelyik ilyenkor belecsúszik!), nyáron viszont kivirágzik rajta a só, a felszíne keményre szárad és 100-120 km-rel lehet rajta száguldani. A mocsár szélén található egy Tavurga nevû falu, ahol négerek laknak, meglehetõsen mostoha körülmények között. Állítólag azoknak a fekete rabszolgáknak a leszármazottai, akiket az arab rabszolgakereskedõk itt raktak hajókra. A falut gazdag madárvilágot fenntartó édesvizû tavak veszik körül. Igen szokatlan látványt nyújtanak a nádasokból kiemelkedõ datolyapálmák.
    Ebben a dél-keleti irányban találtuk a fürdésre legalkalmasabb partszakaszt, vakítóan fehér, puha homokkal, hatalmas, láncszerûen rendezõdõ parti dûnesorral és tiszta fövennyel. A hely, elhagyatottsága miatt kiváló kikötõhely volt a szeszcsempészeknek, legalábbis a rengeteg üres szeszesüveg erre utalt. A parton egy hatalmas tengerjáró hajó roncsa feküdt. Mikor felmásztam rá, megdöbbenve vettem észre, hogy a hajó magyar gyártmány. A motorokon világosan olvasható volt a “Gheorgiu Dej Hajógyár” felirat (így hívták a Ganz Hajógyárat az ’50-es években) és a gépház is tömve volt magyar gépekkel, villamos berendezésekkel. Elõfordult, hogy késõbb ebbõl a hajóból szedtem ki alkatrészeket, ha a munkánk során szükségünk volt rá.
    Miszurátától nyugatra sziklásabb, vadabb part húzódott. Gyönyörû, abráziós sziklafalakat lehetett látni, remek õsmaradványokat tudtam gyûjteni és egy partszakasz valóságos archeológiai tárháznak bizonyult. Találtam itt harmincezer éves pattintott kõszerszámokat, kõkori tûzhelyeket, a római idõkbõl való épület- és edénymaradványokat, római pénzeket Constantinus idejébõl, amforamaradványokat és természetesen 20. századi szemetet. A tengerben a II. világháborúból visszamaradt, fel nem robbant gránátok hevertek és mindenhol tengeri sünök, halak, kagylók nyüzsögtek. Imádtam ezt a partszakaszt, sokszor nem is fürödtem, csak bóklásztam a sziklákon, gyûjtögettem a kõeszközöket és õsmaradványokat, élvezettel ismertem fel a korábban csak fényképeken látott abráziós formakincset. Sokszor télen, mikor hideg volt, kimentem a partra egy-egy viharos nap után, hogy lássam, amint a hullámok dübörögve ostromolják a sziklákat.
    Ha már szóbakerült a hideg, ejtenék néhány szót a tengerparti klímáról. A közhiedelemmel ellentétben Líbiában télen nagyon lehet fázni. Az “Afrikában meleg van” közhely bizony megtévesztõ. A nyár valóban meleg, normális napokon is eléri a 40 fokot, ha meg a Szahara felõl fúj a déli szél, a gibli, akkor felmehet 50-re is. Három éven át mértem a hõmérsékletet napjában háromszor, így elég rendes adatsor jött össze. A legalacsonyabb havi átlaghõmérséklet januárban van – 12-13 fok -, a legmagasabb augusztusban, 24-25 fok. Õsszel hatalmas esõkben zúdul le az egész évi csapadékmennyiség. Ilyenkor táborunk Velencére hasonlított, mert az agyagos záróréteg hónapokig nem engedte elszivárogni a vizet. Nyáron aztán beindul a lángoló napsütés, amely a déli órákban sziesztára kényszeríti az embereket. Ebben az idõszakban nem lehet, de nem is érdemes dolgozni, annyira elbágyasztó a meleg. Ez nem az a napocska, amely kellemesen süt, ez egy gyilkos szörnyeteg, amely felperzsel mindent és a fehérebb bõrû emberekre komoly veszélyt jelent. Emlékszem, voltak kollégáim, akik nyáron érkeztek ki Líbiába és azonmód, európai fehéren kifeküdtek a júliusi, tengerparti napra. Volt, aki elájult, volt, aki olyan égési sérüléseket szenvedett, hogy járni alig tudott. Ha valahol, itt igaz, hogy csak fokozatosan szabad növelni a napon töltött idõt.
    Érdekes megfigyelésem volt, hogy hogyan reagálnak az európaiak a melegre. Volt, aki soha nem bírt hozzászokni. Õk rendesen szenvedtek és mindig az árnyékba bújtak. Volt, aki hozzászokott, de az a hõmérséklet, amit már hidegnek érzett jóval feljebb szállt, mint itthon. Én is ebbe a kategóriába tartoztam, ennélfogva jól tûrtem a meleget, de a sivatagi utunkon reggel a 22 fokos rettenetes zimankóban két nadrágot is felvettem, annyira fáztam. Aztán persze délre leolvadt rólam minden felesleges ruházat.

    #55128 Hozzászólás

    Sajo

    Nagyon jo…

    …legyszi folytasd.

    Libia is fent van nalam a mindenkepp meglatogatando orszagok listajan, ezert lenne kerdesem is: ha nincs helyi kiserod, akkor nem maceras az utazas az orszagban? Gondolok itt gyakori ellenorzesre, esetleg hirtelenjeben tiltotta valo teruletekre, stb.

    Sajo’

    #55127 Hozzászólás

    Gábor

    Líbia: 2. rész

    2. rész
    Néhány szó magáról, az országról. Durván 1,8 millió négyzetkilométer területén négymillió lakos él, fõként a tengerpartot kísérõ keskeny, mûvelhetõ sávban. A távolságok hatalmasak, de a gyenge forgalom miatt viszonylag gyorsan megtehetõk. Egyedül a tengerparttal párhuzamosan haladó fõútvonalnak van nagyobb forgalma, a dél felé menõ, kiváló utakon bátran lehet nyomni a gázpedált. Az ott élõnek teljesen átalakul a távolságról alkotott képzete. 200 km-re csak úgy elugrani szokás, 500 km még nem számít nagy távolságnak, de a 25. szélességi fokon fekvõ Al-Birket oázisban már megnéztek minket, hogy Miszuratából, a tengerpartról jöttünk. Mindenesetre Magyarországra visszajövet sokáig még ez a távolságérzet élt bennem és nem értettem, hogy mi a manónak készülõdnek annyit az emberek, ha Pestrõl mondjuk Zalaegerszegre utaznak. Minek ennyit piszmogni 200 km miatt?
    Ha Magyarország egyfejû, akkor Líbia kétfejû ország. A hivatalos fõvárosa ugyan a nyugati Tripoli, de ezzel szinte egyenrangú regionális központ a keleten fekvõ Bengázi (a földrajzi neveket fonetikus átírásban írom). A Szahara a Szirti-öbölnél eléri a tengert és szinte kettévágja az országot, felosztva a nyugati Tripolitániára és a keleti Kirenaikára. Délen a hatalmas Fezzán terül el, homok-, kavics- és sziklasivatagokkal. Állandó vízfolyás nincs, viszont többször volt alkalmam látni, hogy az õszi esõzéskor mekkora vízmennyiség zúdul le az idõszakos folyómedrekben, a vádikban. Nagyobb homoksivatagjai: keleten a Kalansio-Rebiána, nyugaton az Ubári és Murzuk sivatagok. Ez utóbbi egy szinte teljesen kör alakú (ûrfelvételeken jól látszik) homoksivatag, melyben egyetlen oázis és út sem található, ezért még soha, senki sem szelte át. Tripolitól délre hirtelen ugrik ki a tájból a Nefúsza-hegység 700 m magas fennsíkja, amely dél felé átmegy a Magyarországnál valamivel nagyobb Hammada al-Hamra (Vörös Kõsivatag) mészkõplatójába. Délnyugaton az algériai határnál emelkedik az Akakusz-Tadrart-hegység, látványos homokkõtornyokkal és prehisztorikus sziklarajzokkal. Az ország közepén található a Dzsebel (=hegység) Szauda és Dzsebel Aszvád vulkánikus hegységek lapos bazaltfennsíkja, gyönyörû bazalthammadákkal és délkeleten a csádi határnál a Tibeszti-hegység. Ezért a vidékért többször háborúzott már Csád és Líbia, valószínûleg az ott található nyersanyagok miatt. Bengázitól keletre a Zöld-hegységet találjuk, amely elég nedvességet kap ahhoz, hogy vegetáció is kialakuljon rajta.
    Az ország útjainak nyomvonala az oázisokat összekötõ hajdani karavánutakat követi. Az útépítés folyamatos, az utak minõsége jó, helyenként kiváló. Nincs felfagyás vagy nagy forgalom, amely tönkretenné õket.
    Az országban kitermelt kõolaj az egyik legjobb minõségû, és tisztes életszínvonalat biztosít a lakosságnak. Egyiptomi vagy iraki szintû nyomor nincs, pedig az olaj felfedezése elõtt Líbia az egyik legszegényebb ország volt a világon. Akkoriban a datolyán kívül csak a Rommel-hadsereg maradványait adták el, ócskavas gyanánt. Az olaj azonnal felértékelte az országot, leginkább amerikai segítséggel kiépült az olajipar és 1969-ben Kadhafi ezredes átvette a hatalmat. A korszellemnek és saját elképzeléseinek megfelelõen kialakított valami szocialisztikus, egyenlõségre épülõ társadalmat egy, az európai fülnek meglehetõsen zagyva ideológia alapján, mely a Zöld Könyvben tálaltatik fel az emberiség boldogítására és összes gondjának azonnali megoldására. Az országot ellepik a belõle származó idézetek: “Nincs demokrácia népi kongresszusok nélkül, A Korán a társadalom törvénykönyve, Éljen a szeptember elsejei forradalom és legyenek mindenütt népi bizottságok” – és hasonló bölcsességek. Líbia egyébként valóban tiszteletreméltó küzdelmet vívott az olasz gyarmatosítókkal és ez ma is központi szerepet játszik azonosságtudatukban. A mai hadsereg elég gyenge, annak ellenére, hogy a nõknek is kötelezõ katonai szolgálatot teljesíteniük. 1986-ban az USA néhány repülõgépe megtorlásul pár perc alatt tönkrebombázta az alapvetõen szovjet haditechnikára épülõ líbiai légvédelmet, mert a radarkezelõk inkább aludtak éjszaka, ahelyett, hogy a gaz imperialisták gépeit figyelték volna. Az ilyen apró nüanszoktól eltekintve Líbia a béke szigete az arab világban. Minden furcsasága mellett Kadhafi rendszere kiegyenlített fejlõdést biztosított az országnak, nagy társadalmi megrázkódtatások és konfliktusok nincsenek. Erõsen nacionalisták és a propagandában kissé mulatságosan túlértékelik az ország jelentõségét a világban. Nacionalizmusuk legszembetûnõbb jele, hogy az országban alig van latin betûs felirat, ezért legalább olyan szinten célszerû az arab írást megismerni, hogy az útjelzõ táblákat el lehessen olvasni.

    #55126 Hozzászólás

    oti

    hajrá, tovább!!

    #55125 Hozzászólás

    Gábor

    Hát akkor rajta!

    Líbia: visszaemlékezés tizenegy év távlatából

    1. rész
    A légiközlekedés újbóli megindulásával sokakban felmerült, hogy talán el lehetne utazni az észak-afrikai régió legzártabb, a turisták által legkevésbé ismert országába, Líbiába (most tekintsünk el a napjainkra a rémségek honává vált Algériától!). Ennek kapcsán gondoltam, hogy megpróbálom visszaidézni líbiai emlékeimet, melyeknek forrása az országban, egy ipari beruházáson eltöltött három és fél év, 1985 és 1989 között.
    Elõfordulhat, hogy a következõkben leírt adatok és ismeretek az idõbeli távolság miatt már nem feltétlen fedik a valóságot, de valószínûleg nem feleslegesek egy olyan zárkózott ország megismerésére, mint amilyen Líbia, vagy hivatalos nevén a Líbiai Arab Szocialista Nagy Népi Közösség.
    1979-ben Líbia eldöntötte, hogy az országban található vasércre és az energiaforrásul szolgáló kõolajra alapozva acélmûvet létesít Tripolitól keletre, a Szirti-öböl nyugati sarkán, Miszurata városa mellett. A beruházás folyó áron körülbelül 5 milliárd amerikai dollárba került, megvalósítása idején a világ legnagyobb ipari beruházásának számított, így érthetõ, hogy az összes nehézipari világcég ott tolongott a tenderkiírásnál. A világcégek alvállalkozók sokaságát foglalkoztatták, többek között a néhai Villamos Erõmû Tervezõ és Szerelõ Vállalatot is. E cég alkalmazottjaként kerültem ki Líbiába én is, elõször egy évre, azután folyamatosan 1989 végéig hosszabbítva a szerzõdést.
    Egy nemzetközi beruházás szakmai szemmel nézve is tanulságos, de legalább olyan érdekes etnikai szempontból is. A vasmû építésén csúcsidõszakban kb. 6000 ember dolgozott, akik számolgatásaim alapján 26 különbözõ országból érkeztek. A legkeletibb náció a japán volt, a legnyugatibb a portugál. Ezen az igen tág régión belül voltak emberek például a Fülöp-szigetekrõl, Thaiföldrõl, Indiából, Bangladesbõl, Kínából, Koreából, Magyarországról, Lengyelországból, Skóciából, Németországból, Franciaországból, Ausztriából, Egyiptomból és még sok más országból. Igyekeztem minden olyan nációt becserkészni, amelyikkel nem volt munkakapcsolatom és ez a japánok kivételével sikerült is. Õk annyira katonás életet éltek és annyira nem barátkozó típusú emberek, hogy egy rövid munkakapcsolaton kívül lehetetlenség volt velük összejönni. A többieket módszeresen végiglátogattam, csereberélgettem velük ezt-azt, beszélgettünk különbözõ nyelveken kiejtett “angol” nyelven, kérdezgettük egymást országainkról, egyszóval dúlt az interetnikai kommunikáció. Nagyon élveztem ezt a kapcsolatfelvételt, soha azóta annyi egzotikus emberrel nem beszélgettem, mint akkor. A kínaiak között osztatlan népszerûségnek örvendtem, lévén testmagasságom pár centivel meghaladja a 2 m-t. Mikor elõször átmentem hozzájuk – az ablakomtól húsz méterre, a kerítés túloldalán éltek mind a többszázan – csodálkozva végigtapogattak lentrõl fölfelé: itt ember, itt is ember, még mindig ember. A fejemnél már kicsit ágaskodtak. Kedvenc angol dialektusom a filippínóké volt, õk ugyanis az “f” hang helyett “p”-t mondtak. Így az angol “fifty five” a kissé mulatságos “pipti pájv”-nak hangzott. Egyébként a harmadik világból jöttek közül meglepõen sokan tudtak Magyarországról és a nyugatiak körében elég sokak részérõl érzékelhetõ lenézõ-lesajnáló hozzánkállást a körükben nem tapasztaltam. Ma már számomra kideríthetetlen, hogy mivel váltottuk ki, mi magyarok a szimpátiát, de jólesett megélni. Ugyanezt a szimpátiát tapasztaltam a líbiai õslakosság részérõl is. Ennek okai érthetõbbek: sok líbiai fiatal járt nálunk középiskolába vagy egyetemre, sokuknak volt ittlétük alatt magyar barátnõje, azon kívül Magyarország egy könnyen elérhetõ célország volt számukra nyugat felé (a magyar vízumot egy nap alatt megkapták, míg a nyugati országok hetekig húzták a dolgot, aztán sokszor elutasították a kérelmet). Ez persze már a politika ingoványos terepét érinti, ezért talán hagyjuk is.
    Ennyi embernek természetesen megfelelõ szálláshelyre is szüksége volt, ezért Miszurata mellett felépítettek egy külön kis falut (jobb híján nevezzük tábornak a továbbiakban) az építkezésen dolgozóknak. A munkások kétszintes barakkokban, a középszintû és annál magasabb vezetõk 4-5 lakásból álló, fából készült, tökéletes európai komforttal berendezett házakban laktak, melyekhez kert is tartozott. A különbözõ országokból jött emberek lakóterületét egymástól drótkerítés választotta el. Gondolhatnánk, hogy ez kissé komor színezetet adott a tábornak, de a gyakorlat bizonyította, hogy a különbözõ kultúrák és életmódok miatt szükség volt rá. A tábor élete egyébként meglepõen békésen zajlott, idegengyûlöletnek, rasszizmusnak nyomát sem lehetett találni. Sok keleti nép hozta az ünnepeit is magával. A legszínesebb ünnepségeket a thaiföldiek rendezték, királyuk születésnapjára. A tábornak külön vezetõsége volt, melynek irányításával folyamatosan szerveztek különbözõ sportversenyeket, rendezvényeket (kedvencem a kert-szépségverseny volt). Ezzel elérték, hogy a tábor életét, különösen 1986-ban, az élvezetes sokszínûség jellemezte.
    Túl azon, hogy a ’80-as években egy valamirevaló vagyoni háttérrel nem rendelkezõ fiatal számára az önálló lakáshoz jutás egyetlen útja a hazainál sokkal magasabb fizetést nyújtó külföldi kiküldetés volt, létezett egy személyes ok is, amely miatt belevágtam ebbe a munkába. Bár végzettségem szerint villamosmérnök vagyok, már régóta érdekel a földtudomány is, és különösen szívesen olvasgattam a sivatagok világáról. Az Észak-Afrikát uraló Szahara pedig kiváló terület minden kõzetbúvárnak. A növénytakaró hiánya miatt az egész terep maga a színtiszta geológia, a szélerózió és a hõmérsékleti aprózódás révén Európában nem látható formációkat lehet látni, stb. Ezen kívül érdekelt a Szaharában lakó emberek létformája és általában az egész sivatagi miliõ, a maga sokrétûségében.
    Csak egy bökkenõ adódott. Ambíciózus sivatagi terveimet erõsen korlátozta a tény, hogy tulajdonképpen dolgoznom kellett egy helyhezkötött munkahelyen, szabadidõm kevés volt és le kellett küzdenem fõnökeim nem nagyon titkolt rosszallását, mikor a vállalatunk számára rendelkezésre álló 2 db Lada 1200-es típusú gépkocsi közül valamelyiket meg akartam hétvégére kaparintani egy “kis” kirándulásra. Általában értetlen tekintetekkel találkoztam: minek akarsz a sivatagba menni, nincs ott semmi! Ilyenkor nyeltem egyet és nem magyaráztam el azt a “semmit”. Utazási mániám azonban annyira gátlástalanul tört felszínre, hogy idõvel kiharcoltam a vállalati kirándultató abszolút nekem való szerepkörét. Ez alatt az értendõ, hogy ha Magyarországról kijött hozzánk valamelyik fõnökünk, akkor én szerveztem nekik egy laza kis egynapos utazást. Honi vezetõink dícséretére legyen mondva, hogy érdeklõdõ típusú emberek voltak.
    Az utazásokhoz három alapfeltétel szükségeltetett: idõ, autó és útitársak. Idõ az arab ünnepek környékén adódott, mert ünnepnapokon kifejezetten tilos volt dolgozni. Ha az ünnepnapot munkaszüneti nap követte, mindjárt lett két nap egymás után. A legnagyobb arab ünnep – sajnos már nem emlékszem, hogy melyik – több napos volt, így sikerült 1986 nyarán egy négynapos, kb. 3000 km-es utat szervezni, le délre a Fezzánba, egészet Gát városáig (késõbb írok errõl az útról). Vállalatunk autóját csak hétvégi, kisebb utakra tudtam megszerezni. Leginkább a németeket cserkésztem be, akiknek volt autójuk bõven, és ha elvállaltam a vezetést, ingyen elmehettem velük. Általában még abba is belementek, hogy én jelöljem ki az útvonalat. Sajnos ezek az autók nem terepre készültek, ezért útjaink az aszfaltutak nyomvonalát követték. Ide kapcsolódik az útitárs kérdése is. Az utazási vággyal megáldott (megvert?) emberek rendesen szagról megismerik egymást, így hamar kialakult az az internacionális társaság, amely szívesen töltötte idejét a kocsiban aszalódva. Csak példaként: az elõbb már említett hosszú útra öten mentünk: két magyar, egy cseh, egy németországi és egy svájci német és két francia Peugeot kombi gépkocsi.
    Sajnos az elõzõ bekezdésekben említett nehézségek miatt jóval kevesebb utat tudtam szervezni, mint amennyit szerettem volna. Terepjáró autó és a sivatagot pontosan ismerõ vezetõ hiánya miatt pedig igazi terepautózásról szó sem lehetett. Ennek ellenére minden utat élveztem, mert a táj összes eleme új és ismeretlen és az utak mentén is rengeteg látnivalóba botlik az ember. Fantasztikus érzés olyan vidéken utazni, ahol a civilizáció alkot kis szigeteket a természetben, nem pedig fordítva, mint Európában már szinte mindenhol.

    #55124 Hozzászólás

    wape

    nekem

    wan kedvem, kerlek rakd fel.
    peter

14 hozzászólás megtekintése - 81-94 / 94
Hozzászólás: Visszaemlékezés Líbiában eltöltött éveimre
Info: Ne a hozzászólásokba írd az elérhetőséged, hiszen itt évek múlva is megmarad. Inkább regisztrálj egy percben és ott tüntesd fel. Azt egyszerűbb módosítani és törölni is. Csatolmányokhoz (JPEG, ZIP, DOC, PDF) be kell jelentkezni! Kerülendők a trágár szavak és értelmetlen vagy többszörös karakterek használata, mint pl. !!!! vagy ????. A hozzászóló magára nézve kötelező jelleggel elfogadja az ÁSZF összes pontját.




Hozzászólások lezárva.




  • Hírbejegyzések térképes megjelenítése